Az Egyesült Államokban az egybiztosítós állami modell ellenzői rémhíreket terjesztenek az európai rendszerről, a több biztosítós üzleti modellről pedig legendákat költenek. A liberális közgazdász szerint ez annak a jele, hogy kifogytak az érvekből.
„Nem olyan nagy dolog, ha valakinek nincs egészségbiztosítása. Kérdezzék meg Bush elnököt, ő csak tudja. Azt mondta, hogy végül is Amerikában mindenki hozzájut az egészségügyi ellátáshoz. Csak a sürgősségi ellátást kell igénybe vennie” – idézi maró gúnnyal az elnököt Paul Krugman, a New York Times publicistája a Statesmanben.
A Metazinban is sokszor megírtuk, milyen nagy nyomás nehezedik az amerikai kormányra az egészségbiztosítás ügyében. Egyre nagyobb erők követelik az általános kötelező egészségbiztosítás bevezetését. Az amerikai üzleti biztosítási rendszerből már negyvenhét millióan maradnak ki, és sokan csak akkor jutnak orvoshoz, amikor már késő. Ilyenkor csakugyan fogadja őket a sürgősségi rendszer, ahogy Bush elnök is mondotta.
A demokrata honatyák azt szeretnék, hogy a 65 éven felülieknek járó ingyenes egészségügyi ellátási rendszert, a Medicare-t terjesszék ki négymillió olyan gyermekre, akinek semmilyen ellátás nem jár. Bush elnök előre közölte, hogy megvétózza a törvényt. Pedig ha átmenne, az a négymillió gyermek rendszeres orvosi vizsgálatokon és betegségmegelőző programokban vehetne részt. Krugman felháborítónak tartja, hogy e helyett inkább betegedjenek meg, és ha eléggé súlyosra fordul az állapotuk, akkor majd ingyen részesülhetnek a sürgősségi ellátásban.
Eddig az állami biztosítás hívei sem vonták kétségbe azt az elterjedt állítást, miszerint Amerikában a betegeknek nem kell sorban állniuk. Bár az amerikai egészségügy nem teljesít jobban a britnél vagy a kanadainál, ráadásul kétszer annyiba kerül, de az amerikai biztosítottaknak legalább nem kell hosszú hónapokat várniuk az ellátásra. Két friss kimutatás azonban arra enged következtetni, hogy az amerikai rendszer e téren sem tud semmilyen előnyt felmutatni, pedig ez volt híveinek utolsó mentsvára.
A fejlett országok egy részére kiterjedő összehasonlító vizsgálat kimutatta, hogy az orvoshoz jutás gyorsaságát tekintve az Egyesült Államok hátul kullog a sorban, igaz, valamivel Kanada előtt. Szakorvoshoz jutás dolgában már jobban állnak az amerikaiak, ha nem is olyan jól, mint a németek. Ráadásul Kanadában azért kell várni, mert az orvosok a szűkös erőforrásokból először a súlyosabb eseteket akarják ellátni. Az Egyesült Államokban gyakorta azért, mert a biztosító igyekszik takarékoskodni. Megesik, hogy azért késlekednek egy esetleg életmentő szövetminta-vétellel, hátha várakozás közben a beteg rájön, hogy ha magasabb biztosítási díjat vállal, akkor nem kell annyit várakoznia.
Igaz, az amerikaiak hamarabb jutnak csípőprotézishez. Csakhogy ezeknek a pótlásoknak legnagyobb részét a Medicare fizeti a nyugdíjasoknak. Az amerikai rendszer azért gyorsabb az angolnál, mert az egyik állami modellben több pénzt szánnak csípőprotézisre, mint a másikban.
„Száz szónak is egy a vége: az általános egészségbiztosítás ellenzői kifogytak a becsületes érvekből. Ezért fantáziálnak: horrortörténeteket terjesztenek a külföldi egészségbiztosításról és tündérmeséket az amerikairól.”