Nyolcvan éve Julien Benda még azt rótta fel az értelmiségnek, hogy az állandóan politizál, s emiatt elvesztette függetlenségét. Egy amerikai publicista ma inkább azért sajnálkozik, mert a művészek nem foglalkoznak a társadalmi problémákkal.

„Elősegíthetik-e a művészetek, hogy az emberek és a nemzetek jobban megértsék egymást, és szorosabban együttműködjenek? Vagy a kultúra inkább csak köldöknéző és öncélú tevékenység? Elvárhatjuk-e a művészektől, az íróktól és az értelmiségtől, hogy a zavaros időkben erkölcsi útmutatóink legyenek? Vagy a modern demokráciákban elég, ha a társadalmi és politikai ügyeket a választott politikusokra hagyjuk?” – teszi fel a kérdést Alan Riding, a New York Times kultúra rovatának publicistája.

Régen a művészetnek politikai tétje volt. Shakespeare drámáinak középpontjában a hatalomvágy áll. Picasso talán legismertebb festménye, a Guernica a spanyol polgárháború borzalmait ábrázolja. Az írók Voltaire-től Victor Hugón és Zolán át Szolzsenyicinig és Havelig szembeszálltak a hatalommal, vállalva az üldöztetést, börtönbüntetést vagy a száműzetést.

A hatalom is felismerte az értelmiség jelentőségét. Sztálin és Hitler igazi udvartartást alapított a rendszert kiszolgáló művészekből. De a demokratikus rezsimeknek is szükségük volt erős holdudvarra.

Ma azonban változni látszik a helyzet. A művészek, kevés kivételtől eltekintve, egyre kevésbé ártják magukat a politikába, és az emberek sem igazán kíváncsiak rá, hogy mit gondol egy festő vagy egy író a társadalmi problémákról. A klasszikusok helyett inkább a hírességek – színészek, popzenészek és egyéb celebritások kerültek a figyelem középpontjába. George Clooney, Brad Pitt, Angelina Jolie, Bono és Bob Geldof a környezetért, az éhínség és a szegénység ellen vívott küzdelem emblematikus figurái. Ők viszont általában sekélyes és közhelyes üzeneteket hangoztatnak.

„A kultúra manapság kevéssé bír befolyással a politikára. Nagy kár. Az, hogy a művészetek a társadalmi kérdések helyett inkább a szórakoztatásra törekszenek, sokaknak vagyont és ismertséget hozott, de a többség épülését egyáltalán nem szolgálta” – véli Alan Riding.

Művész és értelmiségi legyen a talpán, aki képes minden elvárásnak megfelelni. Riding a politikai kérdésekben való állásfoglalást és iránymutatást kéri számon tőlük. Nyolcvan éve Julien Benda Az értelmiség árulása című művében még azon kesergett, hogy a művészek túlzottan beleártják magukat a politikába.