Az ásványkincsekben gazdag országok lakossága gyakran iszonyatos nyomorban él. A nagy állami jövedelmet a korrupció csapolja meg. Egy angol professzor receptje: vegyük rá a korrupt államokat, hogy világíttassák át magukat.

„Szégyenszemre komoly közgazdasági vita folyik arról, vajon áldás-e egy országnak az értékes ásványkincs, vagy átok” – írja Tyler Cowen közgazdászprofesszor a New York Timesban.

A nagy kőolajbevétel például lehetővé teszi, hogy a kormány híveket és támogatókat vásároljon magának. A kívül maradókra pedig veszedelmes vonzerőt gyakorol: ettől gyakoriak egyes országokban a katonai puccsok, amelyek rendszerint csak fokozzák a lakosság szenvedéseit. Az olajban gazdag Nigériában például az átlagos polgár alighanem jobban élt negyven évvel ezelőtt, mint ma.

Paul Collier oxfordi közgazdászprofesszor könyvet írt arról, hogyan kellene felvenni a harcot a természeti kincsekben gazdag országokat szegénységre ítélő korrupcióval. Nemzetközi chartát kellene kidolgozni, amelyben az aláíró államok kötelezik magukat, hogy összes bevételüket és kiadásukat hiteles könyvvizsgálatnak vetik alá. „Képzeljük csak el a PricewaterhouseCooperst, amint épp átvizsgálja Zambia rézjövedelmeit, és nyilvános jelentést tesz közzé a felhasználásukról.

De miért hisszük, hogy egy velejéig korrupt kormány majd önként csatlakozik a nyilatkozathoz, és aláveti magát a független átvilágításnak? Collier professzor több okot is lát az efféle derűlátásra. Mindenekelőtt a charta eszméje mozgósíthatja a belföldi ellenzéket, és a nyugati kormányok rokonszenvére azok számíthatnának, akik támogatják a charta gondolatát.

A külföldi vállalkozások is alighanem nyomást gyakorolnának a kormányokra, mert otthon rossz hírbe keverednének, ha olyan állammal üzletelnének felhőtlenül, amely nem csatlakozott a chartához.

Jó esetben néhány szegény ország aláírja, és meg is tartja a chartát, és ennek következtében fejlődni kezd, majd egyre több külföldi beruházást vonz, és egyre jobb neve lesz a nemzetközi színtéren. Ezzel a charta vonzereje nőni fog.

Collier megírja, hogy Ugandában egy oktatásfejlesztő program pénzalapjának csak egyötöde jutott el az iskolákba. Egy tisztviselő jóvoltából ez az adat az iskoláknak és a sajtónak egyaránt tudomására jutott, és az lett a vége, hogy most már az iskolákhoz folyik be a pénz 90 százaléka. A nyilvánosságnak tehát a korruptságukról ismert országokban is van hatása.

És napirenden is van a nagyobb nyitottság követelése. Nigériában például újabban törvény szól a jövedelmek átláthatóságáról. Igaz, a kormányhivatalokra bízza az átvilágítást. De a kormány egy magántársaságot kért fel az adatok elemzésére, és közzétette a nagy jövedelmi anomáliákat.

Nem reménytelen ügy tehát a charta. Csakhogy a brit kormánynak már öt éve működik egy hasonló kezdeményezése, amely a nyersanyagtermelő ágazatokban akar átláthatóságot teremteni. Támogatja a Világbank is. Egyelőre kevés foganatja van.

Mint a Metazin már beszámolt róla, a nyugati befolyás korántsem egyeduralkodó Afrikában. Az afrikai diktátorok előszeretettel üzletelnek Kínával: ellentétben ugyanis a nyugati befektetőkkel és segélyszervezetekkel, a nyersanyagimportra szoruló kínai kapitalista kommunisták nem követelik meg az emberi jogok és a demokratikus alapelvek betartását. Egyes elemzők attól tartanak, hogy az olajexportból élő afrikai, latin-amerikai és ázsiai Amerika-ellenes, diktatórikus és populista rezsimek Oroszországgal és Kínával összefogva komoly veszélyt jelenthetnek a Nyugatra.