Eddig is tudtuk, hogy a segély többnyire nem eredményez társadalmi fejlődést, sőt, élősködő rétegek telepednek rá. De ez mind semmi. Az amerikai publicista arra gyanakszik, hogy az emberbaráti segítség miatt legalább annyian halnak meg, mint ahányan megmenekülnek.
„Soha egyetlen segélyszervezet egyetlen munkatársát sem állították bíróság elé mulasztásaiért vagy hibáiért, még kevésbé bűnrészesség gyanújával” – idéz egy meghökkentő mondatot Philip Gourevitch a New Yorkerben Linda Polman holland publicista új könyvéből, a Válságkaravánból.
Meghökkentő mondat, hiszen miért is kellene bíróság elé állítani korunk hőseit, akik önzetlenül, életük kockáztatásával sietnek a véres polgárháborúk áldozatainak segítségére? Nos azért, mert a holland szerző kétségbe vonja a segélyipar értelmét, s ez még hagyján. Mert korábban is olvashattuk, hogy különös módon azok az afrikai országok fejlődnek a legkevésbé, amelyek a legtöbb segélyt kapják. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a hatalmon lévők a segélyipar fenntartásában érdekeltek, a fejlődés pedig véget vetne a segélynek. Becslések szerint a nyugati segélyek mintegy harmada elnyomó diktatúrákat erősít.
A könyv igazi újdonsága abban a tételében áll, hogy a szörnyű tömeggyilkosságok és kegyetlenkedések, amelyeknek nyomán az emberbaráti segítség Afrikába áramlik, jelentős részben meg sem történtek volna a segélyipar nélkül.
Ami azt illeti, voltaképp nem is egészen új felfedezés ez. Amikor Henry Dunant másfélszáz éve létrehozta a Nemzetközi Vöröskeresztet, azzal biztatta a kormányokat, hogy a segélyszervezet mindegyik fél katonáit egyaránt gyógyítani fogja, és ezzel nagy terhet vesz le a vállukról. Kortársa, Florence Nightingale hevesen ellenezte ezt a felfogást, mondván, hogy aki terhet vesz le a háborúzó kormányok válláról, az ösztönzi a háborút.
Másfél évszázad után Linda Polman afrikai tapasztalatai alapján megállapítja, hogy Nightingale-nek volt igaza, és Gourevitch lényegében igazat ad neki. Véleménye szerint a humanitárius segélymozgalom az egyetlen jelenség, ami a mai napig is fennmaradt az emlékezetes 1968-as év nagy felbuzdulásából. Ugyanazok, akik a vietnami háború azonnali befejezését követelték, egyszersmind felébresztették a világ lelkiismeretét annak láttán, hogy a nigériai polgárháborúban gyermekek tömegei halnak éhen. Mivelhogy az elszakadni kívánó Biafrát a kormánycsapatok elzárták a külvilágtól, a segélyszervezetek soha nem látott tömegű árut juttattak el légihídon Biafrába, s ezzel lehetővé tették a polgárháborút, amely sok tízezer áldozatot szedett. A végén Biafrát megszállták a kormánycsapatok, és elmaradt a vérengzés, amelytől tartva a jó szándékú nyugatiak támogatták a lázadókat.
Polman harminc évvel később látogatott Afrikába, a libériai polgárháború után. És azt tapasztalta, hogy a vérengző felkelők kormányra jutva a segélyeket kezdik megcsapolni. Sőt, némelyikük megvallotta neki, hogy kifejezetten a segélyek reményében követtek el hátborzongató rémtetteket, mert különben a háborújuk nem keltette volna fel a Nyugat figyelmét. Így viszont, a megcsonkított gyermekek és asszonyok tömegei láttán özönlött a segély. Gourevitch azért idéz egy orvost, aki azt kérdi, talán nem kellett volna ellátni azt a lányt, akinek a katonák levágták a karját, majd megetették vele?
Az amerikai publicista maga is látott orvosokat munkálkodni az iszonyatos ruandai polgárháború után, a kongói határon. Tanúsítja, hogy a Ruandából elüldözött hutuk menekülttáborát fegyveres martalócok uralták, akik erőszakkal megdézsmálták a segélyszállítmányokat, terrorizálták a tuszikat, de magukat a segélyszervezeteket is. Amikor a ruandai hadsereg megtámadta a tábort, a fegyveresek visszavonultak, a hátramaradó ártalmatlan civilek között viszont vérfürdőt rendeztek a ruandai katonák. Egy kisfiúnak súlyos nyaki sérülése volt egy vágástól, amellyel a fejét kívánta valaki lemetszeni. Az orvosok összevarrták. Tiszta, humánus küldetést hajtottak végre. De nem biztos, hogy szükség lett volna rá, ha nincs ott a segélytömeg, amely oly nagy vonzást gyakorolt a hadurakra.