„Az amerikai alkotmányos demokrácia össze fog dőlni” – olvassuk Matthew Yglesias liberális publicista jóslatát a Vox magazinban.
A baljós előrejelzés alapja Juan Linz politológus 1990-es tanulmánya, amely a prezidenciális demokráciát ingatag intézményrendszerként azonosította. Linz szerint a prezidenciális rendszer kettős hatalmat hoz létre, amelyben a népakaratot egyszerre képviseli az elnök és a törvényhozás. Mivel mindkettő legitim, a végrehajtó és a törvényhozó hatalom konfliktusa a rendszer strukturális sajátossága. Linz ezzel magyarázza, hogy az Egyesült Államokat és Chilét leszámítva sehol sem maradt fent százötven évnél hosszabb ideig prezidenciális kormányzás. Lévén, hogy a két hatalmi központ antagonizmusa elkerülhetetlen, a prezidenciális köztársaság többnyire forradalom vagy polgárháború során bukik meg. Linz a parlamentáris demokráciát sokkal stabilabbnak tartja, mondván, ott mindig világos, hogy ki kormányoz, és amennyiben patthelyzet alakul ki, a miniszterelnök leváltásával vagy új választás kiírásával gyorsan feloldható a válság.
Yglesias szerint Amerikában sűrűsödnek a jelek, amelyek Linz tézisét igazolják. Bush elnök idején a demokrata párt hívei már fasizálódásról beszéltek, most Obamát hasonlítják republikánus ellenfelei a latin-amerikai diktátorokhoz. A politikai megosztottság egyre erősebb, mindkét párt egyre radikálisabb és ideológiai értelemben homogénebb. Amíg a pártok érdekeket és nem világnézetet képviseltek, könnyebb volt kompromisszumot kötni. A választók is egyre radikálisabbak, aminek következtében pártjuktól is elvárják, hogy ne keressen konszenzust a másik féllel. A mérsékeltek inkább elhallgatnak és kivonulnak a közéletből. Ha az elnök pártja kisebbségbe kerül a törvényhozásban, kiéleződik a konfliktus. A törvényhozás radikális eszközökhöz nyúl – utal Yglesias az adósságplafon körüli 2011-es huzavonára. És az elnök is hasonlóan cselekszik: rendeleti úton kerüli meg a törvényhozást, mint például Obama a bevándorlási törvény esetében. Vagyis mindkét fél elmegy az alkotmányos keretek határáig, felrúgva ezzel a politikai konszenzus íratlan normáit.
Mint arra újabban már Francis Fukuyama is felhívta a figyelmet, a hatalmi ágak versengése, a fékek és ellensúlyok túl gyakori bevetése (és az ellenükben alkalmazott rendeleti turbókormányzás) tovább gyengíti a politikai intézményrendszerbe vetett, már most is alacsony bizalmat. Yglesias közvélemény-kutatásokat idéz, amelyek szerint a Kongresszus megítélése minden egyéb intézményét alulmúlja, sőt, a törvényhozás még a csótányoknál, a közlekedési dugóknál és Dzsingisz Kánnál is népszerűtlenebb.
Yglesias mindazonáltal nem pesszimista. Úgy véli, a polgárháború még elkerülhető, ha a prezidenciális köztársaságot parlamentáris demokráciára cserélik. Vagy – mint ahogyan azt Yglesias cikkére reagálva Dylan Matthews megjegyzi – előbb-utóbb az elnöki hatalom a törvényhozás fölébe kerekedik, és kiiktatja a fékeket: „Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy 2050-re a Kongresszus feladata az elnöki döntések ratifikálására korlátozódik.”
Daniel Drezner közgazdász szerint Yglesias okfejtése teljesen megalapozatlan. A megosztottság mindig jelen volt az amerikai politikában, a 20. század elején még a mainál is erősebben, ám a kormányzásban nem voltak nagy ideológiai kilengések. Válsághelyzetben (a 30-as évek gazdasági összeomlásakor csakúgy, mint a 2001 szeptemberi terrortámadások után) az elnök a törvényhozásban is többséggel bír, így könnyen kormányozhat. Drezner szerint illúzió azt hinni, hogy a parlamentáris demokrácia hatékonyabb. Elég csak az európai válságkezelés kudarcát említeni.