Amerikában egyetlen ügyben van egyetértés a pártok között, de azért is kár” – írja kesernyés túlzással Fareed Zakaria, a Washington Post sztárszerzője.

Az Egyesült Államokban szinte teljes az egyetértés akörül, hogy a humán tárgyak rovására erősíteni kell a természettudományok és a matematika oktatását. Maga a nagyon progresszívnak számító Obama elnök is óvott attól, hogy valaki például művészettörténetre adja a fejét az egyetemen. Republikánus törvényhozók között pedig olyan is akad, aki megvonná az állami támogatást az efféle szakoktól. Az egyik floridai szenátor úgy tette fel a kérdést, hogy vajon Floridának lényegbevágó érdeke fűződik-e hozzá, hogy több antropológust képeztessen. De amelyik törvényhozó nem megy el idáig, az is többnyire úgy látja, hogy a világszerte dúló technikai versenyben Amerika csak akkor állhatja meg a helyét, ha több természettudományt oktat, azt pedig csakis a humán tudományok rovására teheti meg.

Persze, hogy szükség van a természettudományos tudásra. De végül is jó futócipőt akárki képes gyártani, csak éppen nem tudja háromszáz dollárért adni párját, ha nem lesz képes olyanra tervezni, amilyen a célközönség képzeletét megragadja, s ha nem tud hozzá legendát teremteni. Ez pedig humán tudás függvénye. 

Tény, hogy az amerikai diákok rendszeresen rosszul szerepelnek a nemzetközi összehasonlító teszteken. (Habár azt nem szokták felvetni, hogy a szövegértésben is, pedig az nem természettudomány.) Saját képességeik értékelésében viszont élen járnak. Reagan elnök egyik oktatási minisztere erről azt mondta, hogy az amerikaiak alighanem jobban tanítják az önbizalmat, mint a matematikát. Az elbizakodottság persze ártalmas, de önbizalom nélkül nehéz új dogokba fogni, s nehéz újra próbálkozni, ha egy-egy kísérlet kudarcba fullad. Nehéz kockáztatni, márpedig anélkül nincs versenyképesség, innováció és vállalkozás. Ha Amerika arra fókuszál csupán, hogy olcsóbb számítógépes alkatrészeket állítson elő, nem pedig azon töri a fejét, hogyan hat majd egymásra a technika és az ember, akkor nem lesz éllovas a versenyben. A többoldalú tájékozottság elemei megtermékenyíthetik egymást, és többet hoznak ki az emberből, mint ha csak pusztán összeadódnának. Amerika éppen ezzel előzte meg a többi fejlett országot a huszadik században. Anglia és Franciaország szakterületekre fókuszáló oktatást tartott fenn. Amerikában viszont nehezen volt elképzelhető, hogy egész életét egyetlen szakmában dolgozhassa végig valaki. Lakhelyet, munkahelyet, szakmát kellett változtatni, és a munkaadóknak olyan emberek kellettek, akik erre képesek voltak. Ezt volt képes megérteni az oktatási rendszer, és ez tette Amerikát rugalmasabbá, vagyis újításra alkalmasabbá.

Mióta összehasonlító kompetenciamérés létezik, Amerika mindig rosszul szerepelt. A természettudományos kutatásban viszont mindvégig élen járt. Hasonlóképp Izrael és Svédország is hátul kullognak az összehasonlító mérések rangsorában, viszont innovációban és vállalkozásban az elsők között vannak. Zakaria nem arra akar kilyukadni, hogy minél rosszabbak a kompetenciavizsgálatok eredményei, annál jobb. Hanem azt állítja, hogy Amerika ezt a hátrányt kreativitással, kritikai gondolkodással és optimista szemlélettel pótolni tudta. Japánban viszont a kiválóan képzett szakemberek hada nem képes a folytonos innovációra. És még valami: az emberi történelemben több tízezer éven át a szakmai mesterfogásokat tanították a fiataloknak. A görög demokrácia korában azonban a humán tudomány is nagy szerephez jutott. A demokráciát ugyanis e nélkül nem lehet működtetni. „És ma sem lehet.”