A technológiai forradalom felfalja saját gyermekeit?

2016. március 03.
CC Sinistra Ecologia Libertà CC Sinistra Ecologia Libertà
https://www.flickr.com/photos/sinistraeliberta/

Az innováció gazdasági növekedést generál, ám fokozza a társadalmi egyenlőtlenséget. Ez még kiküszöbölhető az állami újraelosztás átalakításával. Ennél sokkal aggasztóbb, hogy a tehetséges fiatalokat mágnesként vonzza a technológiai szektor. Inkább lesznek mobiljáték-fejlesztők mint tanárok vagy orvosok.

 

Az intellektuális tehetség szűkös erőforrás. Bár kétségkívül egyre bővebben terem, mégsem áll rendelkezésre korlátlan mennyiségben. Márpedig a fejlődés nagyban függ attól, hogy mire használjuk a tehetséget” – írja Steven Johnson publicista a How We Get to Next online magazinban.

Johnson cikkéhez Paul Graham techgurunak a technológiai forradalom és az egyenlőtlenség viszonyát tárgyaló írásai adták az apropót. Graham szerint a technológiai fejlődés elválaszthatatlan a termelés deregulációjától. Az állami szabályozás által megtámogatott monopóliumok ugyanis ellehetetlenítik a piaci versenyt, ez pedig hátráltatja az innovációt. Graham elismeri, hogy a dereguláció szükségképp az egyenlőtlenség növekedésével jár, de hozzáteszi, hogy a technológiai fejlődés egyúttal növeli az általános jólétet. Lehet, hogy a tehetősek növekvő arányban részesednek a javakból, ám mivel a felosztandó torta is nagyobb, a társadalmi különbségek növekedése ellenére a szegényebbeknek is több jut.

Johnson mindezt nem vitatja. Igaz ugyan, hogy a digitális forradalom jelentősen csökkenti a munkaerő-igényt, ami miatt nő a munkanélküliség és az egyenlőtlenség, a középosztály pedig megszűnik. Ám a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenség viszonya mégsem determinisztikus. Az állami újraelosztás segítségével biztosítható, hogy a fejlődés gyümölcseit ne csak a sikeres vállalatok tulajdonosai és a technológiai szektorban dolgozók élvezhessék. A jóléti állam megerősítése ráadásul egyáltalán nem ellentétes az innovációs forradalommal – mint azt a skandináv országok példája is mutatja. Nem véletlen, hogy a szilikon-völgyi, többnyire balra húzó vállalkozások támogatják a jóléti államot, ráadásul a technológiai cégek eleve egalitáriusabbak: vezetői a nyereség jóval kisebb hányadát kapják fizetésként, mint az egyéb szektorokban. Az újraelosztás mellett szól az is, hogy a sikeres technológiai vállalkozások sokat köszönhetnek a közpénzekből folytatott kutatásoknak, innovációnak, sőt a közvetlen állami támogatásnak.

Ám az újraelosztás nem oldja meg a technológiai forradalom minden mellékhatását. Johnson arra hívja fel a figyelmet, hogy a technológiai cégek – egyebek között a dolgozók nagyobb megbecsülése miatt is – rendkívül vonzók a tehetséges fiatalok számára. Egy mobiltelefonos alkalmazásokat fejlesztő cég programozója sokszorosát keresheti, jobb körülmények között dolgozhat, és talán még megbecsülésből is többet kap mint egy tanár, egy orvos vagy egy városgazdász. Holott aligha kérdéses, hogy a digitális forradalom vívmányainak jelentős része társadalmi és civilizációs szempontból haszontalan. Márpedig ha a technológiai szektor elszívja a kiművelt főket, azzal az innováció alapját, a színvonalas oktatást és egyéb közszolgáltatásokat ássa alá.