„Két év óta európaiak ezrei csatlakoznak a szíriai iszlamistákhoz, ideje lenne hát az eddiginél jobban felkészülni. Mindez fokozottan vonatkozik Belgiumra” – olvassuk a Foreign Policy hasábjain Leela Jacintótól, a France 24 hírtelevízió vezető munkatársától, a muszlim világ szakértőjétől.
2001-ben Belgiumból érkeztek azok a televíziósoknak álcázott gyilkosok, akik interjú helyett agyonlőtték Ahmad Sah Maszúdot, az észak-afganisztáni ellenállás legendás vezérét. A megbízó az al-Kaida vagy szövetségese, a tálib kormányzat volt. Akkor még gondolhatta a hatóság, hogy merő véletlenről van szó, de rosszul gondolta. Igaz, további tizenhárom év telt el az első olyan merényletig, amit szíriai dzsihadisták megrendelésére követtek el Európában. A színhely a brüsszeli Zsidó Múzeum volt, és a gyilkos algériai származású francia volt ugyan, de előtte hosszasan időzött (és készült tettére) Brüsszel ma már hírhedt Molenbeek negyedében. A tavaly januári párizsi terrortámadások tettesei is Belgiumba utaztak gépkarabélyért. Bizonyos körökben magától értetődő volt, hogy Belgiumban megy ez, mint a karikacsapás. Az is köztudomású, hogy a tavaly novemberi párizsi merényletek koordinátora, Abdelhamid Abaoud Molenbeek neveltje volt.
Jacinto nem azt tartja különösnek, hogy most Belgiumban robbantak a bombák, hanem azt, hogy eddig a terroristák távol tartották magukat Brüsszeltől, holott ott elképesztően kedvezőek a körülmények egy-egy terrormerénylethez. Európa-szerte szigorúan ellenőrzik a fegyverkereskedelmet, Belgiumban azonban a világ legegyszerűbb dolga illegálisan lőfegyverhez jutni. Az újságolvasó ember is tudja, hogy a volt Jugoszláviából és egyéb kelet-európai feketepiacokról rengeteg fegyver érkezik ide. A rendőrség sok-sok önálló szervezetre tagolódik, nem is mind ugyanazon nyelven kommunikálnak. Brüsszelben nemrég csökkentették tizenkilencről hatra a rendőrkapitányságok számát, és ezek igen önállóak. Molenbeekben nagyon régóta érlelődik a baj.
A párizsi terrormerényletek után a jobboldal élesen támadta a városrész volt szocialista polgármesterét, aki 2012-ig kilenc éven át vezette Molenbeeket, amiért hagyta elfajulni a dolgokat. Ennek hátterében az állt, hogy az afrikai bevándorlók szavazataiért cserébe a polgármester hagyta érvényesülni a helyi vezérek akaratát, olyannyira, hogy embereikkel töltötte fel a városi alkalmazottak létszámát. A többit elvégezte a baloldali véleményformáló értelmiség.
Ha bárki felhívta a figyelmet a romló állapotokra, azonnal iszlamofóbnak és rasszistának bélyegezték. Egy marokkói származású belga újságírónő, Hind Fraihi, mint könyvének címe is jelzi, „rangrejtve” gyűjtött tapasztalatokat „Kis-Marokkóban, a radikális iszlám zárt ajtaja mögött” és 2006-ban, vagyis tíz évvel ezelőtt kongatta meg a vészharangot. A marokkói közösség árulónak bélyegezte, a hangadó liberális írástudók pedig az öngyűlölő arab vagy muszlim mintapéldányának. Jacinto szerint újabban a progresszív körök még a korábbinál is kevésbé fogékonyak az efféle kritikára, mert azt gondolják, hogy az ilyesmi az erősödő idegenellenességet táplálja. Mivel Belgiumnak nem voltak arab gyarmatai, Jacinto szerint a belga hatóságok nemigen értik, mi zajlik az arab közösségekben. (Azt gondolja, hogy a franciák annál inkább, habár, mint a Metazinból, de éppenséggel a napi sajtóból is tudható, az ottani második-harmadik generációs bevándorlókkal hosszú évek óta nagyon is hasonló szociális és integrációs gondok vannak.) A három-négyszázezernyi arab származású belga elsöprő többsége persze hallani sem akar terrordzsihádról. Viszont a vérségi kötelékeket a törvény elébe helyező ősi ethosz ma is hat: emiatt talált Abdeszlam, a párizsi merényletek szervezője és a brüsszeliek előkészítője hónapokon át menedékre Molenbeekben. Talán ideje lenne, hogy az állam nagyobb erőfeszítéssel próbálja felderíteni és egyben befolyásolni, mi folyik az arab közösségekben. Jóval nagyobb létszámmal, és sokkal nagyobb arányban arab származású munkatársakkal.