„Az elnyomottak nagy erővel fognak visszatérni, éspedig Marine Le Pen és a hasonló nacionalista pártok árnyékában, amelyek nem csak a népszuverenitást akarják megerősíteni, hanem egyúttal gyűlöletre buzdítanak” – kommentálja Wolfgang Streeck német szociológus, a kölni Max Planck Intézet emeritus igazgatója Jürgen Habermas német nyelven három éve publikált, A technokrácia csábítása című könyvének áprilisban megjelent angol kiadását.  

Streeck a kapitalizmus- és globalizációkritikus, közösségelvű (kommunitárius) baloldal képviselője. Legújabb, Hogyan fog véget érni a kapitalizmus című könyvében azt jósolja, hogy a piaci kapitalizmusnak és a demokráciának a második világháború óta tartó kényszerházassága hamarosan csúnya válással érhet véget. Streeck szerint ugyanis a kapitalizmus olyan egyenlőtlenséget teremt, amelyet demokratikus módon nem lehet már sokáig fenntartani, ezért vagy a kapitalizmusnak, vagy a demokráciának mennie kell. A tekintélyes szociológus előszeretettel ír publicisztikákat is, amelyekben újabban egyebek között Angela Merkel politikáját bírálja a baloldalon is szokatlanul éles hangon.

Habermas kapcsán sem fukarkodik a sarkos véleménnyel. Streeck megdöbbentőnek tartja, hogy Habermas az elmúlt évek uniós válsága ellenére egy jottányit sem változtatott a nemzetállammal és az európai integrációval kapcsolatos álláspontján. Habermas annak ellenére elkötelezett híve a további európai integrációnak, hogy az a szegényebb tagállamokat kiszolgáltatottá teszi, és jelentősen hozzájárul a jóléti állam meggyengüléséhez. Streeck különösen a Monetáris Uniót tartja károsnak. Azt állítja, hogy az valójában a német gazdasági érdeket szolgálja, hiszen olyan versenyt kényszerít ki, amelyből csak a német gazdaság profitálhat. A Monetáris Unió lehetetlenné teszi, hogy a kevésbé fejlett tagállamok saját gazdaságuk erősítése és versenyhátrányuk csökkentése érdekében leértékeljék devizájukat. Miközben Habermas azt hangoztatja, hogy a még nagyobb egységnek nincs alternatívája, a Monetáris Unióból kimaradt államok prosperálnak.

Streeck egyenesen odáig megy, hogy a valutaunióban a nemzetállami szuverenitás meggyengítésének eszközét látja. Azt állítja, hogy a közös devizát bevezető országok lemondanak a nemzeti szuverenitásról. Úgy véli, Habermas az amúgy általa is kritizált eurokratákkal és technokratákkal összhangban ideológiai alapon támogatja az integrációt. A nemzeti, regionális és egyéb kollektív célokat ellentétesnek tartja az általa elképzelt ideális, racionális és univerzális társadalom elveivel. Az integrációt bírálókat pedig morálisan megbélyegezi: veszélyes és retrográd nacionalistának nevezi. Streeck több mint kínosnak tartja, hogy Habermas nem hajlandó tudomást venni róla, mennyire nem ellentétes a nemzeti szolidaritás a baloldali gondolattal, s mennyire ellentétes viszont a globális kapitalizmus és a kozmopolitizmus kritikátlan támogatása.

Streeck mindazonáltal tart tőle, hogy Habermas jóslata önbeteljesítő lesz. Ha a demokratikus baloldal lemond a nemzetállami szolidaritásról és szuverenitásról, akkor az elszegényedő európai választók más integrációellenes erő híján a szélsőjobboldali pártokat fogják támogatni.

Nem Streeck az első, aki erre a veszélyre figyelmeztet. Mint arról a Metazin is beszámolt, Mark Mazower amerikai történész is hasonlóan vélekedik. Sőt, Hubert Védrine korábbi francia szocialista külügyminiszter, az EU-integráció egyik élharcosa is úgy nyilatkozott a Brexit kapcsán, hogy a további gyors európai integráció növelheti az unióellenességet, ami végül akár szét is szakíthatja az EU-t.