A tehetősek és a szegények közti távolság egyre nő, de ettől csak a baloldaliak boldogtalanok, a szegények nem. Az adókulcsok növelése tompíthatná az egyenlőtlenséget, de a szegényeket nem tenné boldogabbá, sőt, csak az esélyeiket csökkentené.

„Az amerikaiakat egyáltalán nem ejti kétségbe, ha gazdasági egyenlőtlenséget tapasztalnak. Inkább attól elégedetlenek, ha úgy érzik, hogy nincs kitörési lehetőség. Ha nem az esélyteremtésre, hanem az egyenlőtlenségre hegyezzük ki a gazdaságpolitikát, súlyos hibát követünk el, mert csak súlyosbítjuk a megoldandó problémát, és csak boldogtalanabbá tesszük az embereket” – írja a konzervatív City Journal hasábjain Arthur C. Brooks.

Az amerikaiak legjobban kereső egyötöde csaknem kétszer olyan gyorsan növeli jövedelmét, mint a legalacsonyabb keresetű egyötöd. Ez az elmúlt évtized mérlege. Harminc éves átlagban két és félszeres a különbség a jövedelemnövekedésben. A legjobban kereső húsz százalék ma összesen tizenötször annyit visz haza, mint az alsó ötöd. Harminc éve még csak tízszeres volt a különbség.

Baloldali politikusok gyakran érvelnek adóemelési terveik mellett azzal, hogy a menedzserek és az alkalmazottak jövedelme közötti szakadék egyre nő, és olyan kutatásokra hivatkoznak, amelyek szerint az embereket boldogtalanabbá teszi, ha kevesebbet keresnek másoknál. És csakugyan vannak felmérések, amelyek szerint az emberek többsége inkább keresne kevesebbet, ha a többieknél jobban megfizetnék, mint többet, ha a többieknél alacsonyabb a fizetése.

Mi a megoldás? Természetesen a gazdagok alaposabb adóztatása, és ennek révén a jövedelmek szétterítése – hangzik a baloldali válasz. Ez persze visszafogná a tehetősebbek teljesítményét, de a baloldaliak szerint ez nem baj, mert ha többet teljesítenek, csak még gazdagabbak lesznek, és ezzel fokozzák a szegényebbek boldogtalanságát. Brooks megjegyzi, hogy ezek szerint egyesek úgy tekintenek a munkára, mint valamilyen káros tevékenységre, amelytől el kell tántorítani az embereket.

Valójában azonban az amerikaiakat egyáltalán nem teszi boldogtalanná a jövedelemkülönbségek növekedése. Az évente rendszeresen mért elégedettségi hányadosok ugyanis hosszú idő óta alig mutatnak változást, miközben – mint láttuk – a jövedelmi olló egyre tágabbra nyílt. Az emberek elégedettségi mutatói szemlátomást nem függtek attól, hogy az országos kereseti skála alján, közepén vagy tetején helyezkednek el. És attól sem, hogy saját kategóriájukon belül jobban állnak-e vagy rosszabbul.

Nagy különbségek vannak viszont annak függvényében, hogy látnak-e lehetőséget családjuk jövedelmének emelkedésére, vagy sem. És van még egy jellemző független változó: a republikánus szavazók, még ha a jövedelmi létra alján helyezkednek is el, elégedettebbek, mint akár a jól kereső demokraták. Mert akárcsak a szerző, ők is úgy gondolják, hogy az elégedettség, amire angolul a boldogság szót is szokás alkalmazni, nem az egyenlőség, hanem az esély gyümölcse. És Brooks arra is adatokat hoz fel, hogy Amerikában évente emberek milliói emelkednek ki a szegénysorból, tehát esély a valóságban is létezik, nem csupán az emberek gondolataiban.

Mindebből a gazdaságpolitikában Brooks szerint az következik, hogy ha a politika csakugyan az emberek boldogságát tekinti céljának, akkor nem a jövedelmek kiegyenlítésére kell koncentrálnia, mert ezzel csak fékezi a gazdasági növekedést, a munkahelyteremtést, a jövedelemtermelést, a jótékonysági alapok duzzadását – vagyis a szegényeket sújtja. Ehelyett az esélyteremtésre kell törekedni: az oktatás fejlesztésére, a kulturális akadályok lebontására, és arra, hogy senki se maradjon ki a most zajló, nagy beruházási forradalomból.

Az általános boldogságnak már csupán egy akadálya van: a baloldali álláspont kritikája a jelek szerint sokkal fejlettebb állapotban van, mint az esélyteremtés teendőinek kidolgozása.