A társadalmi integráció akkor erősödik és az esélyegyenlőség akkor nő, ha szegény és gazdag, fehér és kisebbségi gyerekek keverednek az iskolai osztályokban. De az integráció nemes elvénél még a liberális szülőknek is fontosabb, hogy a gyerek jó iskolába járjon.

„Az iskolák és a jó szándékú hivatalnokok nem csak bírósági ítéletekbe ütköznek abbeli törekvésükben, hogy integrált oktatási intézményeket hozzanak létre. Az elkülönítés elleni harc igazi akadálya a családi fészekben keresendő” – olvassuk Peter Schmidtnek, a Chronicle of Higher Education szerkesztőjének blogbejegyzését. Schmidt régóta foglalkozik oktatáspolitikával. A pozitív diszkriminációval kapcsolatos gondolatait az augusztusban megjelent Bőrszín és pénz című könyvében foglalta össze.

Mint a Metazin is beszámolt róla, az amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek ítélte a fekete jelentkezőket előnyben részesítő állami iskolák felvételi gyakorlatát. Két amerikai állami iskola olyan szabályokat vezetett be, amelyek a felvételi során tekintetbe veszik a faji hovatartozást. A felvételi kvóták célja mindkét esetben az volt, hogy minden iskolában keveredjenek a fekete és fehér tanulók. A bíróság helyt adott a szegény és fekete diákokat előnyben részesítő gyakorlatot kifogásoló szülők beadványának, és szűk, 5-4 arányú többséggel alkotmányellenesnek ítélte a faji alapon hozott pozitív diszkriminációs szabályokat. Liberális jogászok és publicisták az esélyegyenlőség vereségeként és a szegregáció győzelmeként értékelték a döntést.

Schmidt szerint azonban elsősorban nem a bírósági döntések akadályozzák az iskolai elkülönülés elleni harcot. „Tegyük fel, hogy a csodalámpás szelleme felajánlaná, hogy felszámolja az elkülönülést, egy feltétellel: a szülők elfogadják, hogy nem választhatják meg, melyik iskolába járjon a gyerekük. Ön élne a lehetőséggel? – kérdezi Schmidt, és gyorsan meg is válaszolja a provokatív költői kérdést. – Két évtizede rendszeresen írok a szegregáció elleni harcról, és nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a szülők többsége azt válaszolná a szellemnek: kopjon le.”

Miért nem akarják a jómódú fehér szülők, hogy gyerekeik egy iskolába járjanak az általában szegényebb feketék és latin-amerikai bevándorlók sarjaival? Schmidt úgy véli, a szülők nem a faji előítéletek, hanem a gyerekek jól felfogott érdekében választják azokat az iskolákat, ahol a tanulók többsége középosztálybeli családból való.

„Ma elsősorban nem a nyílt rasszizmus, hanem a szülői szeretet ássa alá az iskolai integrációt.” Nem rasszista kormányzók tiltják ki a feketéket egyes iskolákból, hanem a lehető legszínvonalasabb képzést és legjobb iskolát kereső szülők nem hajlandók olyan iskolába íratni a gyereket, ahol sok a szegény vagy kisebbséghez tartozó diák.

„Egyszerűen arról van szó, hogy a gyereknek sokkal nagyobb esélye van bejutni egy jó egyetemre, ha jómódú gyerekekkel jár egy iskolába, akiktől szüleik megkövetelik a jó teljesítményt. Ha viszont olyan iskolába íratják be, ahol a diákok többsége hátrányos helyzetű családból való, akiknek szülei nem tekintik kellően fontosnak az iskolai teljesítményt, akkor a továbbtanulási esélyek drámaian csökkennek. Hiába egyenlő a két iskola minden más tekintetben, hiába ugyanolyan jók a tanárok, a gyerek előnyösebb helyzetbe kerül, ha gazdag szülők csemetéivel jár egy osztályba.”

A középosztálybeli szülőknek tehát választaniuk kell a könnyebb előrejutást biztosító oktatás és a társadalmi integráció ügyének előmozdítása között. Schmidt szerint a két lehetőség kizárja egymást. Ezért nem is tartja különösebben meglepőnek, hogy még az esélyegyenlőséget és az integrációt fontosnak tartó liberális szülők is elveik elébe helyezik a gyerek érdekét.