Az értelmiség ne kiáltványokban, ne politikai ügyek szolgálatában keresse az önmegvalósítást. Az irodalmi Nobel-díj két legutóbbi kitüntetettje távolságtartást ajánl a politikától. Az olasz értelmiség ettől még messze van, a politikához viszont közel.
„Az egyik oldalon két Nobel-díjas, Orhan Pamuk és Doris Lessing áll, akik azt szeretnék, ha az irodalom megszabadulna a politika és az ideológia fojtogató szorításától. A másik oldalon olasz írók, színészek, festők tömegei, akik ott tolonganak a pártszékházak ajtajánál, hogy egy pillanatnyi nyilvánossághoz jussanak. Még arra is hajlandók, hogy alkalomadtán elzengjenek egy-egy dicshimnuszt a vezérről” – írja elkeseredett hangulatban Pierluigi Battista, az Il Corriere della Sera főszerkesztő-helyettese.
A 2006. évi Nobel-díjas török Pamuktól azt idézi, hogy „az irodalom elveszti szépségét, ha egy ügy szolgálatába szegődik”. Doris Lessing, az idei Nobel-díj kitüntetettje pedig az értelmiségi aláírásgyűjtésekről mondott lesújtó véleményt: „a kiáltványok megölik az írót”.
A két Nobel-díjas véleménye olaszországi értelmiségi körökben aligha lesz népszerű. Itt ugyanis éppen virágkorukat érik a legkülönfélébb értelmiségi felhívások. Legutóbb a filmesek szólították fel a közhatalmat, hogy növelje az alkotásaikhoz nyújtott, amúgy is igen tetemes pénzügyi támogatást.
Battista emlékeztet rá, hogy (a kommunista baloldalon) az értelmiséget valaha a párt szerves részének tekintették, s hogy ennek persze régóta vége. De úgy látja, hogy az írók és a művészek mintha elviselhetetlen tehernek éreznék a függetlenséggel járó magányt.
Hogy az értelmiségiek is adnak valamit a politikának, nevezetesen segítenek lejáratni az ellenfelet és legitimálni a maguk oldalát, azt a cikk nem taglalja. Pedig lapja, mint a Metazin is beszámolt róla, felemlegette már Berlusconinak, a jobboldal vezérének, hogy a neves értelmiségiek szinte mind a baloldalt támogatják.
Battista is tisztában van vele, hogy nem minden Nobel-díjas író híve a politikai függetlenségnek. Negatív példaképpen megemlíti két erősen baloldali író, a portugál José Saramago és a brit Harold Pinter állásfoglalásait. Saramago, az 1998. évi díj kitüntetettje Che Guevara halálának negyvenedik évfordulója alkalmából elérzékenyült cikket bocsátott a kubai hírügynökség rendelkezésére. Pinter, aki 2005-ben nyerte el a díjat, az amerikai politika egyik legismertebb ostorozója értelmiségi körökben. 2002-ben például „vérszomjas vadállatnak” minősítette a washingtoni kormányt, mondván, hogy nem csupán nyers érdekből, hanem kifejezett gonoszságból háborúzik.
A Corriere kommentátora szerint ma az értelmiségnek több józanságot, több távolságtartást kellene tanúsítania, és végképp le kellene mondania arról a huszadik századi szerepfelfogásról, amely szerint a szellemi alkotó „az emberiség ügyének felkent képviselője”. Battista nem azt követeli, hogy az értelmiség helyezkedjék a politikán kívülre, mert hiszen a politikai szenvedély megtermékenyítő hatással volt a modern kultúrára. Csak azt kéri, hogy a szellem és a művészet emberei ne kerüljenek szolgai viszonyba a politikával, mert ez rájuk, a politikusokra és az egész társadalomra nézve egyaránt veszélyes.
A művészre nézve azonban a függetlenség is veszélyes lehet. Itt van mindjárt az említett Orhan Pamuk esete, aki hazájában politikai okokból gyűlöletkampány célpontjává és nemzetgyalázási per vádlottjává vált. Egy időre külföldre kellett menekülnie, de a bírósági tárgyalásra hazatért. És jóllehet felmentő ítéletet kapott, az állam őrséget rendelt ki mellé, mert úgy ítélte meg, hogy továbbra is veszélyben az élete.