Az új baloldal letett a társadalmi igazságosság programjáról. Mindent a gazdasági növekedésnek és a hatékonyságnak rendelt alá. Privatizált és csökkentette az állami szerepvállalást. Nem csoda hát, ha a szociálisan egyre érzékenyebb jobboldal előretört.

 „Még a szocdemek kormányoznak, de közvélemény-kutatások szerint a baloldali és szociális programot hirdető konzervatívok népszerűbbek náluk” – olvassuk Stefan Reinecke, a berlini baloldali Tageszeitung szerkesztőjének kommentárját.

Az elmúlt évtizedben a nyugat-európai országok többségében nőtt a szegények és gazdagok közti különbség, egyre többen számítanak szegénynek, a reáljövedelmek csökkentek. A baloldali pártok mégsem népszerűek a választók körében. Mi magyarázza, hogy az egyre súlyosbodó szociális problémák ellenére az emberek nem kérnek a hagyományosan a szegények és a középosztály érdekeit képviselő baloldali pártokból?

A népszerűségvesztés oka Reinecke szerint abban keresendő, hogy az európai baloldali pártok elfordultak a hagyományos szociáldemokrata értékektől. Franciaországban néhány éve Lionel Jospin szocialista miniszterelnök nagy felzúdulást keltett, amikor kijelentette, hogy „az állam nem oldhat meg minden problémát”. Továbbra is harsányan bírálta a kapitalizmust, de közben szép csendben számos állami vállalatot privatizált, köztük a nemzeti büszkeségnek számító Air France légitársaságot is. Gerhard Schröder volt német kancellár 2003-ban szintén a jóléti intézmények reformjába kezdett. Adócsökkentést hajtott végre, és a munkavállalók jogainak megnyirbálásával próbált életet lehelni a halódó munkaerőpiacba. Tony Blair ugyancsak szakított a régi baloldali eszménnyel, amely minden baj megoldását az állami újraelosztás növelésében és az adóemelésben kereste, és meghirdette a Harmadik Út programját.

„Az új szociáldemokraták lemondtak róla, hogy a szegények és gazdagok közötti különbségeket az újraelosztás növelésével mérsékeljék. Növekedés- és hatékonyságorientált programot hirdettek. Az új szociáldemokraták az oktatásügyet és a piaci megoldásokat tartották fontosnak. Az állami szerepvállalást és az újraelosztást viszont csökkentették.”

Kezdetben, a kilencvenes évek végén még sikeresnek bizonyult a szocdemek új, neoliberális retorikája. Reinecke szerint azonban ennek a korszaknak vége. „Az ígéreteket nem váltották be. A szocdemek lemondtak a társadalmi igazságosság ügyéről, de nem kínáltak fel helyette hiteles alternatívát. Az oktatással és az esélyegyenlőséggel kapcsolatos retorika üres beszédnek bizonyult. Akinek szegények és képzetlenek a szülei, az nagy valószínűséggel maga is szegény és képzetlen marad. Az új szociáldemokraták ezen nemhogy segítettek volna, de hozzájárultak a helyzet súlyosbodásához. Nem ők hozták létre a nagy különbségeket, de elfogadták az egyenlőtlenséget, sőt az adók csökkentésével még hozzá is járultak. Nem csoda hát, ha a bérből és fizetésből élő középosztálybeliek hátat fordítottak nekik.”

A jobboldal persze kapva kapott a lehetőségen: a hagyományosan piacpárti jobboldali pártok egyre inkább a társadalmi igazságosság ellen, a szegények és a középosztályok érdekében lépnek fel.

Reinecke arra figyelmezteti a szociáldemokratákat, hogy ha nem hagynak fel a neoliberális politika erőltetésével, és nem térnek vissza a hagyományos baloldali eszmékhez, akkor könnyen a svéd szocdemek sorsára juthatnak.

Az európai szociáldemokrácia fellegvárának számító Svédországban a tavaly ősszel tartott választásokon a jóléti állam alapelveit elfogadó jobboldali koalíció győzött. 1932 óta most harmadszor nem a baloldal alakíthat kormányt.