„Az egészségügyi reform nagyjából tizenöt évenként a politika meghatározó kérdésévé válik. Roosevelt, Truman, Carter, Ford, az idősebb Bush és Clinton is javaslatot tett az általános egészségbiztosítás bevezetésére. Javaslataik sokban különböztek, de egyvalami közös volt bennük: mindegyik kudarcot vallott” – olvassuk Henry Aaron veterán egészségügyi szakértő írását a Los Angeles Timesban.
A Metazinban is többször megírtuk, mekkora nyomás nehezedik az amerikai kormányra az egészségbiztosítás ügyében. Amerika a GDP 16 százalékát fordítja az egészségügyre, ami nemzetközi összehasonlításban is sok: nagyjából kétszerese a más fejlett országokban szokásosnak, és a versenyképességet veszélyezteti. A drága egészségügy azonban nem feltétlenül színvonalas: az olcsóbb európai és kanadai egészségügy sok tekintetben jobb ellátást nyújt, mint az amerikai. A Metazin is beszámolt róla, hogy az évezred elején az Egészségügyi Világszervezet a költséghatékonyabb francia egészségügyet minősítette a világ legjobbjának. Az Egyesült Államok a 35. helyen végzett. Ráadásul az amerikai üzleti biztosítási rendszerből már negyvenhét millióan maradnak ki. A liberálisok régóta szorgalmazzák az egybiztosítós állami rendszer bevezetését. Az elnökválasztás közeledtével az egészségügyi kérdések egyre inkább a figyelem középpontjába kerülnek.
Ha ilyen súlyosak a gondok, miért nem sikerült már előrelépni az egészségügy átalakításában? Miért fulladt kudarcba minden reformkísérlet?
Aaron szerint részben azért, mert csak abban van egyetértés, hogy változtatni kell, de hogy min és mit, abban nincs. Vannak, akik azt szeretnék, ha az adóbevételekből nagy állami egészségpénztárt hoznának létre. Mások inkább adókedvezményekkel könnyítenék meg, hogy mindenkinek fussa magánbiztosításra. Mindkét oldal hívei elismerik, hogy a jelenlegi rendszer nem jó, de a sajátjukéval ellentétes reformokat még a fennálló viszonyoknál is rosszabbnak tartják.
A kormánnyal szemben is bizalmatlanok az emberek: minden változástól félnek, és minden reformról azt gyanítják, hogy az ellentétes az érdekeikkel.
Az emberek félelme és a reformok mikéntjével kapcsolatos nézeteltérések a politikusokra is kiterjednek. Hiába kerül valamelyik oldal többségbe, a pártfegyelem az ilyen horderejű ügyekben nem érvényesül. A parlamenti bizottságokban gyakran a többség honatyái torpedózzák meg saját pártjuk beadványait.
Mindez azonban Aaron szerint mégsem jelenti, hogy semmilyen reform nem lehetséges. Gyors és átfogó átalakítás helyett inkább a kis kiigazításoknak van realitása. A gyökeres átalakítással nem járó reformjavaslatok ügyében sokkal könnyebb kétpárti konszenzust elérni, és újabban állami és szövetségi szinten egyaránt van is példa ilyesmire.
„Az átfogó átalakításról megegyezni képtelen politikusok is egyre inkább felismerik, hogy egy újabb ’sok hűhó semmiért’ mutatványt az ország nem engedhet meg magának.”