Koszovó függetlensége küszöbön áll, és a nyugati nagyhatalmak alighanem elismerik majd az új államot. De mindez nem kívánt kellemetlen mellékhatásokkal járhat. Mi lesz, ha a világ többi elszakadni vágyó kisebbsége vérszemet kap?

„A világ jelentős része úgy látja, hogy Szerbia a kilencvenes évek balkáni háborúival eleve a rossz oldalra állt, és ennél fogva többé nem lehet igaza. Pedig a szerb álláspontban van mit megfontolni, és ha a világ elismeri Koszovó egyoldalú függetlenségét, azzal olyan precedenst teremt, amely minden országot aggodalommal tölthet el, ahol egy tömbben élnek a nemzeti kisebbségek” – írja Raju Thomas amerikai politológus a Cyprus Mail hasábjain.

A Project Syndicate jóvoltából az írás több országban is megjelent, de korántsem véletlen, hogy a nicosiai lap befogadta. Ciprus északi felén szakadár török állam működik, amelyet azonban a nemzetközi közösség mindeddig nem ismert el, holott erre bizonyára volna annyi oka, mint Koszovó esetében.

Az amerikai elemző, aki egyébként Fulbright ösztöndíjas vendégtanárként egy évet Belgrádban töltött, attól tart, hogy ha a világ honorálja az egyoldalú lépéseket, akkor akaratlanul is bátorítja a szakadár erőszakot a világ más pontjain. Elég lesz megtámadni a rendőrséget-katonaságot, kiprovokálni a hatóság válaszát, majd az emberi jogok sérelmére hivatkozva nemzetközi oltalmat kérni, és annak védelmében kikiáltani a függetlenséget.

Egyébként pedig ma Európa legnagyobb menekültközössége a szerb. És Koszovó függetlenné válása után ez a tömeg tovább fog nőni, hacsak az észak-koszovói szerbek el nem szakadnak Koszovótól.

A New York Timesban Garry J. Bass princetoni politológus részben hasonló gondolatmenetet vázol fel, azzal a különbséggel, hogy ő már szinte elkerülhetetlennek tartja Koszovó elszakadását. Továbbá ő nem a koszovói albánokat tartja felelősnek a konfliktusért, hanem a szerb hatóságokat.

Felhívja a figyelmet arra, hogy ezután a boszniai szerbek is leszakíthatják Boszniáról az ország felét. De Kurdisztán is leválhat Irakról, az oroszok lakta Transzdnyesztria Moldováról, Csecsenföld pedig Oroszországról. Ez utóbbi talán nem fájna a Koszovó elismerésére készülő Bush kormányzatnak. De az már annál inkább, ha az amerikaiakkal jó kapcsolatot ápoló Grúziáról orosz támogatással leválna Abházia és Dél-Oszétia. Márpedig Putyin orosz elnök, Szerbia nagy patrónusa éppen erre célzott Koszovó kapcsán.

Kilencven évvel Wilson elnök híres önrendelkezési elveinek meghirdetése után ma egyáltalán nem világos, mi tekintendő olyan nemzetnek, amelynek joga van a függetlenségre. A nyelvi közösség nyilván nem elég, hiszen 6900 nyelvet számlálnak a Földön.

Bass professzor Allen Buchanan filozófussal ért egyet, aki az elszakadást csak mint „jogorvoslatot” tartja elfogadhatónak: vagyis abban az esetben, ha így hárítható el valamely súlyos jogsérelem. John Rawls néhai harvardi filozófustól pedig azt a gondolatot idézi, hogy az elszakadás joga nem áll fenn, ha a művelet célja más népek leigázása.

A cikkíró maga is megállapítja, hogy az első elv kizárná a skótok elszakadását vagy Belgium felbomlását. Pedig nyilván egyik sem lehetetlen. Talán az elméleti nehézségek elől menekülve vet fel Bass egy nagyon is gyakorlati dilemmát: a független Koszovó láttán vajon hogyan működik majd együtt a szudáni kormány az ENSZ csapatokkal a darfuri békefenntartás érdekében? Nem gondolja-e majd azt, hogy a nemzetközi csapatok jelenléte szükségképpen Darfur elszakadásához vezet?