Aki aktuálpolitikai célra használja fel a holokausztot, az banalizálja a gonoszt, és megrendülés helyett fásultságot kelt a jövendő nemzedékben.

„1945 után szüleink nemzedékének túl súlyos jelentést hordozott a gonosz problémája, ezért elfordította róla a tekintetét. A bennünket követő nemzedékkel megeshet, hogy azért fordul el tőle, mert túl keveset jelent neki” – írja Tony Judt brit történész a New York Review of Booksban.

Mint arról a Metazin is beszámolt, Tony Judt persona non grata az Izraelt támogató körökben, mert “diszfunkcionális anakronizmusnak” nevezte, hogy Izrael etnikai-vallási állam. Mostani cikkében is kritika tárgyává teszi Izrael politikájának túlbuzgó védelmezőit, éspedig azért, mert antiszemitának bélyegeznek mindenkit, aki a jeruzsálemi hatóságok magatartását bírálja, továbbá mert a holokauszt rémével riogatnak, holott Izraelt ma egyáltalán nem fenyegeti pusztulás. Judt eltúlzottnak nevezi a nyugati antiszemitizmussal való riogatást is. Szerinte a zsidóság jól integrálódott a nyugati társadalmakba, és más kisebbségeknek sokkal több félnivalójuk van a kirekesztéstől.

Hannah Arendt, a náci német rezsim elől Amerikába menekült filozófus a világháború után azt gondolta, hogy a következő évtizedek értelmiségének fő témája a „gonosz” lesz. Hogy miként volt lehetséges a gonosz tombolása Európa szívében. Nyugaton azonban csak a hatvanas évek után vált őszinte beszéd tárgyává, hogy mi történt a zsidóssággal a második világháborúban, igaz viszont, hogy azután a közszereplők a másik végletbe estek. Manapság egy nyugati egyetemista gyakorlatilag azonosítja a világháborút a holokauszttal. Kelet-Európában ezzel szemben az elmúlt két évtizedben a kommunizmus bűneinek feltárása volt a fő újdonság. Judt szerint emiatt a volt kommunista orságokban kisebb figyelem irányult a holokausztra, és keleten az antiszemitizmus sem annyira elhanyagolható, mint Nyugaton.

Arendt az Eichmann-per kapcsán „a gonosz banalitásáról” értekezett. Judt úgy látja, hogy most egy újfajta banalizálás hullámát éljük. Nemcsak az antiszemitizmus veszélyének eltúlzása miatt, hanem azáltal is, hogy Bush elnök a gonosz tengelyét emlegeti olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek jelentőségükben messze elmaradnak a holokauszttól. Azokon a földrészeken pedig, ahol csakugyan népirtás zajlik vagy fenyeget (Afrikában például), ott hírből sem hallottak a holokausztról, nemhogy a tanulságait levonták volna.

Judt attól tart, hogy ha a közbeszédben úton-útfélen holokausztot emlegetnek, akkor elvész a történtek valódi jelentősége. A holokauszt emléke lassan formálissá satnyul, a második világháborús kiállítások a kötelező iskolai múzeumlátogatás terepévé válnak. Hogyan kerülhető el, hogy így legyen? Judt nem tudja, mi a helyes válasz, de azt igen, hogy ez a helyes kérdés.