Helyes volna-e katonai erővel segélyt juttatni Burmába, ha egyszer a helyi tábornokok rezsimje emberek százezreinek az életét veszélyezteti, amikor csak jelképes mennyiségű külföldi segélyt enged be a katasztrófa sújtotta országba. A válasz nem is olyan egyszerű.

„A haditengerészetet és a tengerészgyalogságot a helyszínre küldeni nem nehéz. De ha egyszer bevonulunk, a mi feladatunk lesz az is, hogy rendbe tegyük azt az országot” – írja Robert D. Kaplan, a tekintélyes biztonságpolitikai elemző a New York Timesban.

A Metazinban is szó esett már arról, hogy a nemzetközi jog tiltja ugyan a külföldi katonai beavatkozást, de bizonyos esetekben jogosnak ismeri el: például, ha az intervenció humanitárius katasztrófát hárít el. Másfelől azonban félő, hogy az iraki háború negatív tapasztalatai nyomán a nyugati közvélemény manapság még a nyilvánvaló katasztrófaelhárítást is gyanakodva fogadná.

Kaplan ezt a dilemmát alkalmazza most Burma esetére. A Mianmart kormányzó katonák felháborítóan kevés külföldi segélyszállítmányt engednek be az országba, és ezzel százezrek életét sodorják közvetlen veszélybe. A szomszédos Thaiföldön (ahonnan a szerző a cikkét keltezi) történetesen éppen jelentős létszámú amerikai haderő tartózkodik egy szokásos évi hadgyakorlat céljából. A sors tehát az amerikaiak kezébe adta a lehetőséget, hogy villámgyorsan katasztrófaelhárító anyagokat, felszerelést és személyzetet tegyenek partra, anélkül, hogy szárazföldi hadműveletre lenne szükség, és ezzel a burmai hadsereggel való frontális összetűzést kockáztatnák.

Katonailag nem lehetetlen feladat. De ha nincs mögötte nemzetközi támogatás, a következmények súlyosak lehetnek, hiszen kisebb-nagyobb incidenseket nem lehet kizárni. A nyugati országok támogatása még csak megszerezhető, de az ENSZ jóváhagyására nem sok esély van, mert az egyik állandó tagállam, Kína éppen a mianmari katonai rendszer legfőbb protektora.

Ráadásul Kaplan szerint nagyon is elképzelhető, hogy sikeres nyugati segítség esetén a helyi katonai rezsim összeomlik. És akkor nem demokrácia kerül a helyére, hanem alighanem fellángol a hatvan éve egyfolytában zajló gerillaháború: a lakosság egyharmadát kitevő kisebbségek némelyike ugyanis szüntelen harcot vív a burmai állam ellen. Ha tehát az Egyesült Államok megmozdul, készen kell állnia rá, hogy azután mederben tartsa a robbanásveszélyes spontán folyamatokat.

Kaplan ezt a dilemmát az irakihoz hasonlítja: ott is ésszerűnek látszott Szaddám rendszerének megdöntése. De a továbbiakra nem volt terv. Aztán gyorsan hozzáteszi, hogy már a humanitárius intervenció gondolatának lebegtetésével is több segély beengedésére lehet kényszeríteni a ranguni hatóságokat.

Azt a lehetőséget Kaplan nem vizsgálja meg, hogy a humanitárius intervenció mégsem buktatja meg a burmai katonai kormányzatot, viszont megmenti többszázezer ember életét.