A növekvő üzemanyag- és élelmiszerárak súlyos erkölcsi és politikai kérdéseket vetnek fel. A nyugati fogyasztási szokásokat átvevő fejlődő országokat nem kérhetjük arra, hogy ők inkább maradjanak szegények.

„Kínos, de Kína és India egyre gazdagabbá válik, és az ottani középosztályok is pontosan azt akarják, mint mi: autót, mosógépet, és húst” – írja Gideon Rachman, a Financial Times szerkesztője.

A magas élelmiszer- és üzemanyagárak egyre súlyosabb következményekkel fenyegetnek. A szegény országokban éhséglázadások törtek ki, több államban pedig korlátozták a rizsvásárlást.

„Fennáll a veszélye, hogy a magas élelmiszerárak globális politikai súrlódásokhoz vezethetnek” – véli Rachman. George Bush május elején azt nyilatkozta, hogy az élelmiszerár-robbanás elsődleges oka a fejlődő országok, elsősorban Kína és India miatt megnőtt kereslet.

Ahogy azt sejteni lehetett, a kijelentést nagy felháborodás követte, főleg az említett országokban. Amit meg is lehet érteni, még akkor is, ha az áremelkedést valóban a nagyobb kereslet idézte elő – igaz, a mezőgazdaságot, és különösen a bioüzemanyag előállítását támogató nyugati kormányok is hozzájárultak a folyamathoz. Az indiai és kínai szokások azonban még mindig elmaradnak a nyugatiaktól, és főleg az amerikaiaktól.

„Nem mondhatjuk nekik, hogy ne akarjanak úgy élni, mint mi. Elfogadhatatlan arra célozni, hogy a jólét csak a Nyugatot illeti meg. Az egy főre jutó amerikai és európai étel még mindig sokszorosa a kínainak és indiainak.”

Hogyan lehet igazságot tenni? Erkölcsi szempontból nem könnyű választ adni az ilyen globális kérdésekre. Hiszen igaz, hogy hamarosan Kína lesz a világ legnagyobb széndioxid-kibocsátója. De az elmúlt évtizedekben az amerikai gazdaság összesen mégiscsak jóval több károsanyagot juttatott a légkörbe, és ráadásul az egy főre jutó szennyezés még mindig nyugaton a magasabb. Hasonló kérdések vetődnek fel az élelmiszerek kapcsán is.

Az erkölcsi dilemmáknál talán csak a gyakorlati kérdések nehezebbek. A nyugati politikusok nem egykönnyen vehetik rá polgáraikat, hogy kevesebb üzemanyagot használjanak, kevesebbet egyenek, és kevésbé szennyezzék a környeztet.

Nem marad más hátra, mint a technikai újítások felgyorsítása: a környezetbarát energiaforrások és a nagyobb terméshozamú élelmiszernövények kikísérletezése és elterjesztése. Persze ez sem könnyű feladat, hiszen például a génmódosított növényekkel szemben is óriási az ellenállás – főleg nyugaton, ahol a magas árak ellenére sincs éhínség.

„De mi a másik lehetőség? – teszi fel a költői kérdést Rachman.  – Hiszen sem erkölcsi, sem politikai szempontból nem elfogadható arra kérni a kínaiakat és az indiaiakat, hogy inkább szegénységben éljenek.”