A pénzügyi válságot okozó tényezők korábban sokat lendítettek az amerikai gazdaságon, és már régen megtermelték azt, amibe most kerülnek. Időnként amúgy sem árt egy-egy válság, már ha jól reagálnak rá.

„A válságok megrázódtatással járnak, de némelyik olyan reformokat kényszerít ki, amilyenekre normális körülmények között semmi esély nem volna” – száll szembe a Corriere della Serában a pénzügyi szükségállapot mindhárom többé-kevésbé elterjedt értelmezésével Francesco Giavazzi milánói közgazdászprofesszor.

A legnépszerűbb nézet szerint a társadalom felelőtlenül eltűrt egy rossz beruházási rendszert, és a pénzsóvár bankárok ezért hajszolhatták bele bankjaikat fedezetlen ügyletekbe. A másik értelmezés ebből kiindulva égbekiáltó igazságtalanságnak tartja, hogy most közpénzből kimentik a bajból azokat, akik az összeomlásért felelősek. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász például egyenesen a demokrácia győzelmét ünnepelte a tőke felett az első 700 milliárdos segélycsomag képviselőházi leszavazásában. A harmadik elmélet egyszerűen természetesnek tekinti, hogy az állami beavatkozás és a szabadpiac korszakai időnként váltogatják egymást, és úgy ítéli meg, hogy most éppen az állami beavatkozás újabb korszaka kezdődik.

Giavazzi mindhárom állásponttal szembeszáll. Ami a felelőtlen hitelezést lehetővé tévő rendszert illeti, a nyolcvanas években valóban a dereguláció volt a divat, de ez tette lehetővé, hogy az invenciózus befektetők hitelből vegyék meg a rossz helyzetben lévő cégeket, majd átalakítva továbbadják őket. Az amerikai gazdaság növekedése egy százalékponttal felgyorsult, elérte a 4 százalékot, miközben az agyonszabályozott Európában valamelyest lassult a növekedés, és alig haladta meg a 2 százalékot.

A most kárhoztatott pénzügyi furfangok nélkül nem juthattak volna egyetlen cent lefizetése nélkül lakáshoz bevándorlók és szegények tömegei, akik így jobban tudtak integrálódni a társadalomba. Igaz, most egy kisebbségük kénytelen elhagyni házát és szerényebb lakásba fog költözni. (Egyébként az amerikai jobboldali sajtóban divat a kisebbségek fedezetlen lakáshiteleit felelőssé tenni a válságért.)

Giavazzi szerint nem a szabadpiac, hanem a szabályozás okozta a bajt. 1999-ben Phil Gramm republikánus szenátor kezdeményezésére vették ki a beruházási bankok felügyeletét a jegybank kezéből, és adták át egy önszabályozó testületnek, amely persze azóta is téli álmát alussza. Gramm időközben 4,6 millió dollárt gyűjtött össze a beruházóktól választási célokra, és már kétszer újra is választották. „A pénzügyi válsággal nem általában a kapitalizmus mondott csődöt, hanem a politika által megrontott kapitalizmus.”

Öt év múlva nem is emlékszünk majd a válságra – véli az olasz közgazdász. Az amerikai szövetségi állam most ingatlanjelzálogokat vásárol 30-40 százalékos árfolyamon. Amikor majd ismét felmennek az ingatlanárak, akkor ezek a követelések legalább 10 százalékkal többet fognak érni, mint ma. Az üzlet fedezése érdekében az állam kötvényeket bocsát ki, amelyekért csak 2 százaléknyi kamatot fizet. Nem jó üzlet? És közben még a válságot is elhárítja. Miért járnának ezzel rosszul az adófizetők?

Ha a válság tényleg lecseng néhány év alatt, akkor valószínűleg nem járnak rosszul. De hogy a költségvetésnek jó üzlet-e a segélycsomag, az attól függ, milyen gyorsan érik el az ingatlanárak a korábbi szintet, és mennyi veszteséggel tudja az állam megszabadítani az átvett ingatlanokat a fizetni képtelen adósok tömegétől, akiknek sorsa immár az ő kezében van.