A demokrácia évek óta visszaszorulóban van a világon. Annál népszerűbb a fejlődő országok között az antidemokratikus kapitalizmus modellje. Részben Amerika hibájából. Mindenesetre a folyamat megállításához nincs se recept, se pénz.

„Lehet, hogy a demokrácia elérte végső határát, amelyen túl nem terjeszkedhet a világban?” – kérdezi Joshua Kurlantzick a New Republicban.

A demokrácia állapotát figyelő Freedom House értékelése szerint tavaly már második éve vált több ország antidemokratikussá, mint ahány áttért a demokráciára. Pedig az évezred fordulóján arról cikkezett a szaksajtó, hogy a fejlődő országokban új nemzedék veszi át a hatalmat, amely már nem a régi reflexeknek engedelmeskedik.

Kirgizisztánban még három éve is demokratikus remények ébredtek. A tulipános forradalom azonban nem váltotta be a reményeket. A lakosság egytizede elmenekült. Türkmenisztán és Kazahsztán pedig nem is lépett a változás útjára.

Ázsiában Thaiföld, Banglades, a Fidzsi-szigetek és Nepál írható a veszteséglistára. Az utóbbiban ugyan sohasem volt demokrácia, de a monarchia összeomlása káoszhoz vezetett. Egyiptomban egy lépést sem tettek a demokrácia felé, az ellenfelek választási részvételét és mindenféle tevékenységét szigorúan korlátozzák. Kenyában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Nigériában választási csalások és erőszakcselekmények jelezték a visszafordulást, Eritreában, Etiópiában és Ruandában brutális represszió éri az ellenzéket és a sajtót. A Freedom House szerint az elmúlt években tizenöt fekete-afrikai ország „esett vissza jelentős mértékben”.

Közvélemény-kutatások Afrikában és Latin-Amerikában egyaránt azt bizonyítják, hogy a demokrácia hitele csökkent, s a lakosságnak alig fele van róla pozitív véleménnyel. 

Ehhez Kurlantzik szerint Bush elnök kormányzata mindenekelőtt az iraki háborúval járult hozzá, de ezen kívül azzal is, hogy szemrebbenés nélkül barátkozott igen antidemokratikus rendszerek vezetőivel. Azerbajdzsán elnökét közvetlenül az elcsalt választás után személyesen látta vendégül, Egyenlítői Guineáét pedig, akinek rendszere a legirtózatosabb kínzásokról híres, Rice külügyminiszter fogadta, s egyúttal az Egyesült Államok barátjának nevezte. Mindkét esetben a szénhidrogénkészletekben kell keresni a magyarázatot.

De Kurlantzik, bár szemlátomást igen rossz véleménnyel van Bush elnökről, azért a választási kampány véghajrájában sem állítja, hogy a demokrácia visszaesését egyedül ő okozta volna. Az új demokráciákban gyakran az első választásig tartott a nagy demokratikus meggyőződés. Azután már a korrupció, a saját klán vagy törzs előnyben részesítése volt a legfontosabb. Ez a demokratikus példa persze nem vonzó.

Közben Kína és Oroszország igen tekintélyes gazdasági hatalomra és nemzetközi befolyásra tett szert. Sanghaji klub néven együttműködési fórumot hoztak létre, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy elejét vegyék a közép-ázsiai demokratikus változásoknak. Mindkét nagyhatalom képzést nyújt a kisebb fejlődő országok kádereinek, különös tekintettel az erőszakszervezetek tisztségviselőire.

És mivel a demokratikus berendezkedésű fejlődő országban leggyakrabban a káosz és a gazdasági stagnálás jelei mutatkoznak, a kínai példa, amely az országnak látványos fejlődést, az uralkodó elitnek pedig társadalmi ellenőrzéstől és konkurenciától mentes hatalmat kínál, egyre vonzóbb Ázsia- és Afrika-szerte.

Oroszország és Kína sikerei persze nem egyszerűen a tekintélyelvű politikai berendezkedésnek köszönhetők, hanem olyan egyedi tényezőknek, amelyek nincsenek jelen Angolában vagy Laoszban. De ez az érv nem hat azokra, akik amúgy sem a demokráciáról álmodoznak.

Kurlantzik szerint az a baj, hogy Amerikának sem politikai fegyvertárában, sem kincstárában nincs elég muníció ahhoz, hogy megállítsa a gyenge demokráciák lecsúszását és csökkentse a tekintélyelvű kapitalizmus vonzerejét.