Bocsánatkéréssel tele a padlás. Van köztük álszent is, igaz is. Umberto Ecót leginkább azok a bűnösök háborítják fel, akik úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Szemérmetlenül tovább illegetik magukat a nyilvánosság előtt.

„Nem tudom, a bocsánatkérés mai nagy divatja vajon a keresztényi alázat fellángolását jelzi-e, vagy inkább puszta arcátlansággal van dolgunk: az illető elkövet valamit, amint nem volna szabad, majd elnézést kér és mossa kezeit” – latolgatja Umberto Eco, a Magyarországon is jól ismert író a Rómában és Milánóban párhuzamosan megjelenő l’Espressóban.

Az író beütötte az internetkeresőbe a „bocsánatot kér” kifejezést, és egymillió ötszázkilencvenezer találatra bukkant. A lista legelején az egyház kért bocsánatot a pedofil papok miatt. Az éllovasok között szerepel seregnyi futballista, aki valahogy megsértette ellenfelét, továbbá bocsánatot kér az anglikán egyház Darwintól, Virginia állam a hajdani rabszolgáktól, a kanadai kormány az indiánoktól, Rahm Emanuel, Barack Obama kijelölt fehérházi személyzeti főnöke pedig édesapjának arabellenes kijelentései miatt kér elnézést. A régebbi bocsánatkérések közül ma is az élbolyban található Berlusconi miniszterelnöké, aki saját feleségét követte meg egy lovagias jellegű félrelépés nyomán, valamint Benedek pápáé, aki Mohamedtől, végül II. János Pálé, aki Galileitől kért elnézést („ettől aztán a Föld ismét vidám forgásnak indult a Nap körül”).

Umberto Eco korántsem szeretné lebecsülni az említett és nem említett bocsánatkérések szerzőit, de a legfrissebb bocsánatkérés mindet lepipálta. George W. Bush, az Amerikai Egyesült Államok távozó elnöke elnézést kért az amerikai néptől, amiért minden ok nélkül háborút indított Irak ellen (aminek következtében meghalt több mint négyezer amerikai, néhányszáz szövetséges katona, valamint több százezer iraki – katonák és civilek vegyesen).

A bocsánatkérésre az indította, hogy kiderült az igazság: nem rejtőztek terroristák Irakban és Szaddám nem fabrikált atomfegyvert. A hírszerzés – angolul: intelligence (nem tévesztendő össze az intelligenciával) tévedett.

Hogy aztán e sok bocsánatkérés mindegyike szívből jön-e, vagy inkább csak cinikus tettetés, azt nehéz megítélni. Biztosan nincs viszont semmi áltatás azoknak a magatartásában, akik ellen mindenféle korrupciós ügyek miatt büntetőeljárás folyik, mégis zavartalanul mutatkoznak a nyilvánosság előtt, s autogramot osztogatnak csodálóiknak. Vannak aztán emberek, akik családapákat és özvegy anyákat tesznek az utcára, miközben rendületlenül röpködnek magángépeiken, s vannak, akiket protektoraik érdemtelenül juttattak magas állásba, de akik fel nem emelnék az ülepüket a nagy nehezen megszerzett székből, legföljebb egy-egy tévészereplés kedvéért.

Hát azok a túlbuzgók, akik annak idején az al-Kaida támogatójának minősítettek mindenkit, aki ellenezte az iraki háborút, ők vajon lépést tartanak-e a divattal, most, hogy Bush elnök bocsánatot kért?

Furcsa kérdés oly tapasztalt és tudós elmétől, mint Umberto Eco. Hiszen az ilyen emberek mindig úgy emlékeznek, hogy nekik volt igazuk.