Nem biztos, hogy az amerikaiakra az oroszok egykori sorsa vár Afganisztánban. Az afgánok nem kívánják vissza a tálib rendszert, és Barack Obama elnök új politikája sikerrel kecsegtet.

„Washingtonban igen hamar az afganisztáni status quo fenntartását tűzték ki célul, s a háború színterét Irakba tették át” – magyarázza az afganisztáni háború eddigi kudarcának fő okát az Abu Dhabiban megjelenő National hasábjain Ahmed Rashid, a neves pakisztáni publicista.

A cikk egy januárban megjelent könyvre reflektál, amelyben Gregory Feifer, az amerikai közszolgálati rádió moszkvai tudósítója orosz források alapján rekonstruálja a Szovjetunió afganisztáni háborújának történetét. Rashid eleve ellenszenvvel tekintett azokra a vészmadarakra, akik már 2001-ben, Amerika afganisztáni hadműveleteinek kezdetekor megjövendölték, hogy mint minden idegen hadseregre, az amerikaira is kudarc vár Afganisztánban, „a birodalmak temetőjében”. Feifer könyvének olvastán pedig úgy látja, hogy az egykori szovjet, és a mai amerikai stratégiai pozíció nagymértékben eltér egymástól.

Az orosz hadsereg a mai amerikai haderőhöz képest rendkívül elmaradott volt, az ilyen seregre pedig az jellemző, hogy nehéz helyzetben szétzilálódik. Azon kívül az oroszok a kis létszámú helyi kommunista pártra támaszkodtak, amelynek soraiban szüntelen gyilkos belharcok pusztítottak. Ráadásul a kommunisták a helyi viszonyoknak fittyet hányva az orosz rendszert akarták lemásolni, és emiatt szembekerültek a teljes lakossággal. Végül Pakisztánban a felkelők ötmillió menekült soraiból válogathatták az utánpótlást, az amerikai logisztikai támogatás, valamint pénzügyi és fegyverutánpótlás kimeríthetetlen volt, s emiatt az oroszoknak esélyük sem volt a győzelemre. 

Az oroszok a történtekből azt a következtetést vonták le, hogy Afganisztánt lehetetlen megszállni, és azt javasolták a tájékozódás céljából Moszkvába látogató washingtoni tábornokoknak, hogy az amerikai haderő csapjon le az al-Kaidára, majd távozzék.

Rasid szerint az volt a baj, hogy Donald Rumsfeld hadügyminiszter többé-kevésbé megfogadta a tanácsot. Ekkor ugyanis már az iraki háború lebegett a szeme előtt. Alig hatszáz kommandóst küldött Afganisztánba, és a háborút az Északi Szövetség katonái nyerték meg a szárazföldön. Az al-Kaida elpusztításához azonban a légitámadások nem bizonyultak elegendőnek, szárazföldi haderőt pedig ekkor nem küldtek Afganisztánba, holott csak így lehetett volna megakadályozni, hogy az ellenség Pakisztánba vonuljon vissza. Ezután már ismét működni kezdett a pakisztáni hegyekből szerveződő utánpótlás.

Az afgánok többsége – véli Rasid – még ma is úgy látja, hogy az ország helyreállítására csak amerikai támogatással van lehetőség. Ez volt a reményük kezdetben is, de Amerika ezt eddig nem váltotta valóra, már csak azért sem, mert a kabuli kormányzat inkább korruptságával tűnt ki.

Most Barack Obama új politikát ígér. Nem folytatja a „globális terrorizmus elleni háborút”, hanem megegyezésre törekszik mindenkivel, aki nem lép a terror útjára. Megpróbálja összefogni Afganisztán szomszédait, megállapodásra törekszik azokkal a tálibokkal, akik gyakran egy-egy helyi követelés érdekében vagy valamilyen helyi sérelem miatt harcolnak.

Hogy ez a megegyezés miért lenne eredményesebb, mint azok a megállapodások, amelyeket az amerikaiak a múltban kötöttek a felkelők ellen a helyi hadurakkal, akik tőlük is felvették a tiszteletdíjat, meg a táliboktól is, az nem derül ki a cikkből. Miként az sem, mekkora erősítésre volna szüksége Obamának ahhoz, hogy eredményesebben küzdjön meg a fegyveres felkelőkkel, mint elődje. Azt Rashid is elismeri, hogy Pakisztánban válságos a helyzet, márpedig a felkelők utánpótlása szempontjából ennek döntő jelentősége van.

A pakisztáni publicista mindenesetre úgy véli, hogy az afgán háború megnyerhető, ha az amerikaiak beváltják eredeti ígéretüket, és egy új élet lehetőségét kínálják az afgánoknak. Ez a recept azonban sajnos nem kézzelfoghatóbb, mint a „vészmadarak károgása”, amelyet cikke elején kárhoztat.