A pártok éles szembenállása és kompromisszumképtelensége veszélyeztetheti a demokráciát. Néha. Máskor viszont éppen az veszélyezteti, ha nem elég nagy az ellentét a pártok között.

„Hogyan lehetséges, hogy a politikai tudomány meggyőzően érvelhet amellett is, hogy a polarizáció pozitív tényező a demokratikus politikai életben, de amellett is, hogy negatív? Úgy, hogy minden a körülményektől függ” – írja az Australian hasábjain Riccardo Pelizzo, a Griffith Egyetem tanára a pártok polarizációjával kapcsolatos szakirodalmat összefoglaló cikkében.

A demokrácia mindig törékeny, a legrégibb demokratikus rendszer is instabillá válhat. Egyes kutatók szerint ebből a szempontból a pártok túlságosan éles szembenállása a legnagyobb veszély. Mások szerint viszont, ha nincs éles szembenállás a pártok között, akkor a választók nem látnak maguk előtt világos alternatívákat, és ez árt meg a demokráciának. 

Ha a pártok nem képviselik a társadalom és a vélemények elég széles spektrumát, könnyen nyílik tér radikális képződmények előtt. Példa erre a franciaországi Nemzeti Front, az Osztrák Szabadságpárt, az olasz Északi Liga vagy az ausztráliai Egy Nemzet. Ha viszont a versengő pártok túlhangsúlyozzák ellentéteiket, megszűnhet a kölcsönös tisztelet, és erkölcsileg kormányképtelennek tekinthetik egymást, ami árt az egészséges váltógazdaságnak. Amerikában ezt a veszélyt vélik felismerni a politológusok abban, hogy a két párt szavazói jellemzően szalonképtelennek tartják a másikat.

A polarizációnak egyes tudományos iskolák szerint az az oka, hogy a társadalomban választóvonalak húzódnak, és némelyiknek identitásképző jellege van. Ezeknek száma és mélysége határozza meg aztán, mekkora a pártpolarizáció. Más áramlatok képviselői arra mutatnak rá, hogy a polarizáció a társadalmi-gazdasági állapotoktól függ, például súlyosbodó gazdasági helyzetben megnő a radikális pártok népszerűsége, ezért a mérsékelt erők is rákényszerülnek a radikális beszédre.

Az egy-egy társadalmi réteg érdekét képviselő hagyományos osztálypártok korának immár ötven éve vége, az ideológiai különbségek eltompultak, s az újabb típusú néppártok egyszerre szólítanak meg különféle társadalmi rétegeket. Emiatt csökkent a polarizáció, de a választók egyes rétegei úgy érzik, hogy afféle politikai kartell osztotta fel a fejük fölött a politika mezejét. Ebből egyenesen következik, hogy nagyobb tér nyílik a radikális pártok előtt. Ilyen esetben tehát a nagyobb polarizáció jót tesz a demokráciának. Már csak azért is, mert ahol élesebbek az ellentétek, ott valószínűleg magasabb a választási részvétel, márpedig ezt is a demokrácia egyik fokmérőjének szokták tekinteni.

Igen ám, de a polarizáció, a kormányt érő támadások élessége miatt, instabilabbá teszi a rendszert. Továbbá az éles szembenállás árt a kormányzás minőségének, például azért, mert az éles küzdelem a szigorú költségvetési fegyelem ellen hat.

Ehhez hasonló hatás érvényesül már két kormányváltás között is. A szavazó tudja, hogy a pártok csak részben tartják meg ígéreteiket, ezért a radikálisabb ígéret felé fordul, hátha abból több valósul meg. Ezt tudván, a pártok még radikálisabb programmal lépnek fel, és hajlamosak egyre élesebben licitálni egymásra. Ennek az az eredménye, hogy a pártrendszer akkor is képes polarizálódni, ha a választói elvárások nem állnak távol egymástól. Az ilyen rendszerben könnyen előfordulhat, hogy az ország jól felfogott érdekétől merőben eltérő pártprogramok versengenek egymással. A választók mindebből könnyen leszűrhetik azt a következtetést, hogy az ország vezetői nem a haza javát akarják, s hogy új politikai rendszerre volna szükség. Ily módon a polarizáció a politikai rendszer létét is fenyegetheti. Ez a káros hatás azonban a legismertebb modellek szerint abban az esetben érvényesül, ha egyszerre áll fenn két tényező: a sok párti parlament és az éles ideológiai szembenállás. Az Egyesült Államok demokráciáját eszerint nem fenyegeti alapjaiban a mégoly erős pártpolarizáció. A politikát ugyanis mindössze két párt uralja, és ideológiai jellegű ellentéteik egy-egy kérdésre vonatkoznak, nem pedig a rendszer lényegét érintik.

Pelizzo úgy foglalja össze a tanulságot, hogy ha a pártok között nincs elég versengés, akkor a radikális csoportok megerősödése várható, ha pedig egymás túllicitálására rendezkednek be, akkor a legitim politikai ellentétek hamar átadhatják helyüket annak a kölcsönös vádnak, hogy a másik alkalmatlan a közjó szolgálatára, s ebben az esetben is romlik a demokrácia minősége.