Biztos-e, hogy nagy veszteség lenne, ha a világon mindenkinek ugyanaz volna az anyanyelve? Az amerikai nyelvész szerint nem. Persze neki könnyű, hiszen az egyetemes nyelv csakis az angol lehetne.

„Rossz érzésük van a kérdés hallatán? Figyeljék meg, mennyit enyhül, ha megpróbálják elképzelni, hogy az az egy nyelv nem az angol, hanem az eyak” – írja a World Affairs Jorunalben John McWhorter, a Columbia Egyetem nyelvésze.

Az eyak nyelv 2008-ban halt ki: akkor hunyt el az utolsó eszkimó, akinek anyanyelve volt. De az esetben nincs semmi rendkívüli, hiszen a nyelvek kihalása a fajokénál is gyorsabban halad. A mai hatezernyi nyelvből száz év múlva jó, ha hatszáz megmarad. McWhorternek, mint nyelvésznek minden egyes kihaló nyelvért fáj a szíve. Hiszen tudja, hogy minden egyes nyelv úgy rakja össze a világ dolgait, ahogy egyetlen más nyelv sem tudja. Csakhogy a folyamat megállíthatatlan.

A törzsi nyelveket beszélő emberek városokba költöznek, ott kénytelenek elsajátítani a környezet domináns nyelvét. Gyermekeik már csak otthon beszélnek az ősi nyelven, unokáik már meg sem tanulják. A kihalt nyelvek újjáélesztése pedig reménytelen feladat. McWhorter egy időben maga is próbálkozott vele, hogy indiánokat tanítson meg őseik nyelvére, de nem sok sikerrel járt. Esetleg megtanulják, mint afféle idegen nyelvet, de anyanyelv többé nem lesz belőle.

Igaz, van egy kivétel – a héber. De ebben az esetben nemzet született, amelynek nem volt közös nyelve, s a hébernek évezredes írott, folyamatos hagyománya volt, márpedig a ma élő hatezerből csak kétszáz nyelven írnak, a többi szóbeli, és éppen ezek vannak a legnagyobb veszélyben.

Amikor egy-egy nyelv kihal, az elterjedt felfogás szerint egy kultúra is eltűnik. E nézet igazságát azonban McWhorter kétségbe vonja. Az amerikai indiánok kultúrája nem tűnt el azzal, hogy angolul beszélnek, s az afroamerikaiak sajátos kultúrája is félreismerhetetlen, noha nem a százötven-kétszáz év előtti törzsi nyelveiken beszélnek. Ha egy kultúra kihal, vele együtt elenyészik a nyelve is. De fordítva már nem áll fönn ez az összefüggés. Ami eltűnik, az nem kultúra, hanem egyfajta esztétikum. A nyelvész élvezettel ízlelget minden egyes nyelvet, de az átlagember szempontjából az ilyesmi nem érdekesebb, „mint nekem az, ha valaki közli velem, hányféle Toyota modell van a világon”.

A kivesző nyelveket most kell minél részletesebben dokumentálni, mert fokozatosan múzeumi tárggyá válnak, s bármilyen nagy is az esztétikai veszteség, amely kihalásukkal éri majd az emberiséget, nagyon is elképzelhető, hogy a fennmaradó hatszáz nyelv beszélői egyre nagyobb mértékben ismernek majd egy közös idegen nyelvet, és ma afelé haladunk, hogy az angol lesz az.

Akik egy semleges nyelvben, az eszperantóban látták a szép jövőt, ezen mélységesen felháborodnak, elsősorban azért, mert az angol nyelvhez az imperializmus fogalma kapcsolódik. Előbb az angol gyarmatbirodalomé, később az amerikai behemóté.

A kérdés az, hogy a mai nyelvi sokféleség előnyei felülmúlják-e a hátrányait. Vajon mit gondolna erről az emberiség többsége? A nyelvhalál végül is nem az emberek kipusztulásának, hanem közeledésének terméke. A zárványnyelvek vagy nagyon makacs önkéntes elszigeteltség termékei (lásd a hutterita vallási közösség példáját), vagy a kirekesztettségéi (a kelet-európai zsidóság nem azért beszélt jiddisül, hogy külön kultúrát alkosson, hanem mert apartheid-típusú társadalomban élt). Jellemző az is, hogy Amerikában a fekete bőrűek földrajzilag tendenciaszerűen elkülönülten élnek a többségtől, s nem véletlen, hogy nyelvük minden más népcsoporténál egyértelműbben különbözik a köznyelvtől.

Jobb-e az elszigeteltség a nyelvi egységesülésnél? John McWhorter szerint az előbbi többnyire a nők alávetett szerepét is jelenti, továbbá például a modern orvostudomány mellőzését, és lényegében csak akkor lenne megvalósítható, ha a Nyugat erőszakkal távol tartaná a hozzá csatlakozni akaró népcsoportokat. Azt javasolja tréfásan, hogy legyen a jövő közös nyelve a már kihalt eyak, s akkor nyilván mindenkiben enyhülnek majd az aggályok.