A rómaiakkal kétezer éve szembeszálló Hermann volt már a protestáns fejedelmek közötti szövetség jelképe, a német egység szimbóluma és a neonáci propaganda ikonja is. Most akár az európai sokszínűség jelképe is válhat belőle.
„Hermann története évszázadokon át a németek egységét szimbolizálta. A rómaiak ellen mozgósító törzsi vezér, a romantikus költők és náci ideológusok által ünnepelt nemzetalapító mítoszát a második világháború után a németek száműzték a történelmi emlékezetből. A Hermann-mánia azonban ismét visszatért” – olvassuk Clay Risen amerikai publicista esszéjét a The Nationalben, az Egyesült Arab Emirátusok angol nyelvű napjában.
Történészek már régen felismerték, hogy a nemzeti szimbólumok értelmezése körüli viták mindig politikai jelentőségűek: aki a múlt értelmezését uralja, az a jelenben is hatalomra tehet szert. A Hermann-mítosz körüli ötszáz éves kultúrharc a német történelem kis tükre.
A gyerekkorában római fogságba esett, majd légióparancsnokká kinevezett Arminius i. sz. 9-ben felkelést szított a római hadsereg ellen, majd saját légiói és a német törzsek élére állva tízezer római katonát mészárolt le, és a Rajna déli partjára szorította vissza a megszállókat. A teotoburgi ütközet emléke évszázadokra feledésbe merült. A 16. század vallásháborúi közepette azonban ismét előkerült: a közös nyelv különféle dialektusait beszélő szászok, svábok és sziléziaiak többsége nem tekintette magát németnek. Luther 1530-ban a protestáns fejedelemségek közötti összetartozás érzésének erősítése érdekében elővette a történetet. Arminiust ’hadvezérnek’, ’Heer-Mann’-nak keresztelte, és mítoszát a német egység eszméjének szolgálatába állította. Hermann hamarosan nemzeti hős, a német egység és a megszállókkal szembeni ellenállás szimbóluma lett: legalább háromszáz irodalmi művet inspirált. A mítosznak központi jelentősége volt a napóleoni ellenállásban és a 19. század végi német egyesítésben.
Hermann alakja sokáig nemcsak a nemzeti oldalnak volt fontos: detmoldi szobrát 1875-ben a szociáldemokraták állították. Karl Marx egyenesen az osztályharc korai hősének tekintette. A 20. században azonban egyre inkább a konzervatívok és a nacionalisták sajátították ki a mítoszt. Az első világháború után a jobboldal már nem a külső ellenség, hanem a belső árulók – a zsidók és a szociáldemokraták – elleni nemzeti harc szimbólumává tette. Hermann szobra az 1920-as években a nácik zarándokhelyévé vált, Hitler is előszeretettel fényképezkedett a hős lábánál.
Nem meglepő, hogy a második világháború után a hivatalos német történetírás a többi kétes, a nácik által kedvelt szimbólummal egyetemben száműzte Hermann figuráját. Csak a neonácik őrizték a mítoszt. A német újraegyesítés óta azonban változni látszik a helyzet – írja Risen. A korábban tabunak számító kérdések ismét terítékre kerülnek. Az elmúlt húsz évben számos történészi munka született Hermannról. Udo Pastör, a szélsőjobboldali Német Nemzeti Demokrata Párt egyik vezetője a Detmoldhoz közel fekvő Osnabrückben mondott márciusi beszédében a nemzeti önrendelkezés és „az idegen fajok” elleni harc hősének titulálta Hermannt. De a szobornál már nem csak a neonácik teszik tiszteletüket: idén májusban Angela Merkel is Detmoldba látogatott, és beszédében megemlítette, hogy a Hermann-kultusz ékes bizonyítéka annak, hogy milyen súlyos következményei lehetnek a nemzeti identitáskeresésnek. A teotoburgi ütközet kétezredik évfordulója alkalmából kiállításokat rendeztek. Az országot elöntötte a Hermann-giccs: a német egység hőse még kerti törpe kivitelben is kapható, és az ajándékboltok Hermann-kolbászt is árulnak.
A többség valószínűleg történelmi kuriózumnak, és nem a német egység megteremtőjének tekinti Hermannt – véli Risen. Egyes történészek szerint még az sem kizárt, hogy a Hermann-kultuszt az európai egységen belüli sokszínűség szimbólumává lehet átértelmezni – állítja a detmoldi megemlékezések fő szervezője.
A mítoszért folytatott kultúrharc kimenetele még kétes. Az elkövetkező években kiderülhet, hogy Hermann ismét a faj- és idegengyűlölő szélsőjobboldal szimbóluma, történelmi kuriózum, a kulturális sokszínűség eszköze, vagy a bóvli- és giccsipar figurája lesz-e.