Két francia filozófus az országos nemzeti identitás-vita kapcsán azon csatázik a baloldali hetilapban, vajon a nemzeti értékek hangsúlyozása élhetőbb világot eredményez-e vagy újfajta fasizmust.
„Közös nemzeti örökség és együtt élni akarás nélkül nincs nemzet” – fejtegeti Alain Finkielkraut, a multikulturalizmust és a politikai korrektség baloldali előírását gyakran támadó filozófus a Le Nouvel Observateur hasábjain. Rámutat, hogy mindkettővel baj van. Vitapartnere, a marxista Alain Badiou úgy látja, hogy az identitás-vita eleve bűnbakot keres etnikai alapon, ez pedig a fasizmus logikája. Az összecsapás apropója az a vita, amelyet Sarkozy elnök kezdeményezésére Eric Besson bevándorlási és nemzeti identitási miniszter hirdetett meg, s amelynek célja a francia alapértékek megállapítása, és a bevándorlás és a nemzeti azonosság viszonyának feltárása.
Az „új franciák” tömegei egyszerűen elvetik, gyűlölik Franciaországot – állapítja meg Finkielkraut. A „régi franciák” pedig, az iskola tevékeny közreműködésével, sem anyanyelvüket, sem irodalmukat, sem történelmüket, sem hazájuk tájait nem ismerik. A kormány persze választási megfontolásból veti fel a nemzeti identitás kérdését, de a kérdés maga jogos. Inkább az a baj, hogy egy vitával letudják a feladatot, ahelyett, hogy politikai programot dolgoznának ki.
Badiou szerint viszont nagyon is jogtalan a kérdés. A francia identitás felvetése nem jelent mást, mint hogy valaki meg akarja határozni, ki a jó francia. Ez történt a második világháború alatt, és persze a zsidók és az egyéb „jöttmentek” nem számítottak jó franciának, ami a jól ismert következményekkel járt. A nemzeti identitás eszméje vezetett az első világháború értelmetlen tömegmészárlásaihoz is. Finkielkraut úgy tesz, mintha a mindent áruvá silányító globalizációnak egyedül a nemzeti identitás volna az ellenszere.
Finkielkraut erre azt feleli, hogy amikor Nicolas Sarkozy elnök az identitás-vitát elindította, beszédében eleve kizárta, hogy a származás a nemzeti identitás ismérve lehessen. A rasszizmus vádja ez esetben olyan, mintha valaki egyenlőségjelet tenne a megszállottan hazafias De Gaulle és Adolf Hitler közé.
Badiou viszont úgy látja, hogy az eredmény mégiscsak rasszizmus. A bevándorlókat élősködőnek állítják be, holott dolgoznak ők, csak feketén és éhbérért, ráadásul tartózkodási engedély híján szociális ellátásra sem jogosultak. Ezt kapják Franciaországtól: hát miért szeressék? Egyébként pedig a kapitalizmus törvényszerűen szüli az ellentéteket és a válságot, meghaladni csakis a nemzetközi proletariátus forradalma képes. A proletároknak pedig – idézi Marxot – nincs hazájuk.
Finkielkraut azt feleli, hogy ezeken a szólamokon ő már fiatalkorában túltette magát. Pont ez a baj – vágja rá Badiou –, hiszen a francia új filozófusok annak idején a sztálini terrorral együtt a kommunista eszmét is elvetették, és ezzel legitimálták a tőkés rendszert, újabban pedig még a nacionalizmust is. Finkielkraut személy szerint is felelős lesz, amennyiben az arabellenes hangulatkeltés fasiszta tömegmozgalom létrejöttéhez vezet.
Finkielkraut felveti, hogy a fasizmusra leginkább az iszlamista irányzatok hasonlítanak manapság. Ebben az egyben nincs közöttük nézeteltérés: Badiou bizonyítékul idézi azt az írását, amelyben fasiszta csoportocskáknak minősíti az iszlamista szektákat.