Az amerikai konzervatívok körében a „liberális” jelző valóságos szitokszó, a „neoliberális” kifejezés viszont konzervatívok és baloldaliak körében egyaránt gorombaság számba megy. Egy brit filozófus megpróbálkozott a fogalmak tisztázásával.
„Aki keresztül akar látni a választási küzdelmek füstfüggönyén, nem könnyű feladatra vállalkozik: a kulcsszavak jelentése ugyanis meglehetősen ellentmondásos. Vegyük a liberalizmus példáját” – vezeti be könyvszemléjét a Financial Timesban Samuel Brittan.
Bush elnök akkor beszélt liberalizmusról, amikor nagyon be akart olvasni demokrata párti ellenfeleinek, mert valóságos szocialistát látott bennük. Európában viszont legtöbbször azt nevezik liberálisnak, aki mindenekelőtt az egyéni szabadság híve, s egyúttal a szabad piaci versenyt tartja a legjobb gazdasági rendszernek. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kifejezést Európában is egyre többen használják a szó amerikai értelmében.
Kevesebb a zűrzavar a „neoliberalizmus” fogalma körül. Szinte mindenki azt a fiskális konzervatív szabadpiaci gazdaságpolitikát érti rajta, amelyet a nyolcvanas években vezetett be Ronald Reagan elnök Amerikában, illetve Margaret Thatcher miniszterelnök Nagy-Britanniában. Raymond Plant A neoliberális állam című könyvében azonban ezt nagyon leegyszerűsített felfogásnak tartja. Szerinte a neoliberalizmus nem végletes piacpártiság, nem a minimális állam teóriája, hanem a mérsékelten szociális állam elmélete.
Olyannyira, hogy magát a neoliberalizmus kifejezést azoktól a német közgazdászoktól származtatja, akik a háború után Ludwig Erhard német pénzügyminiszter, a „német gazdasági csoda atyja” mögött álltak. Elméletüket azonban hamar átkeresztelték „szociális piacgazdaságra”. Erről nagyjából mindenki a legjobb véleménnyel van, annál népszerűtlenebb viszont a neoliberalizmus, amely mára inkább azt jelenti, amit Friedrich Hayek fejtett ki 1960-ban The Constitution of Liberty című művében: az állam fő dolga a jog uralmának szavatolása. Margaret Thatcher ezt a művet csapta le az asztalra, amikor minisztereivel ismertette programját, mondván: ebben hiszünk. „Furcsa módja egy olyan könyv népszerűsítésének, amelynek címében a szabadság szó szerepel” – jegyzi meg Brittan epésen.
Hayek azonban Plant szerint minden ellenkező híreszteléssel szemben nem a minimális állam, legfeljebb a minimális jóléti állam elméletét fejtette ki. Nem úgy Robert Nozick, aki Anarchia, állam, és utópia című művében kifejezetten az alapvető jogok biztosítására és a bűnözés elleni védelemre korlátozta az állam feladatát (igaz, hogy később fiatalkori túlzásnak minősítette ezt az álláspontját). A minimális állam hívei nem is neoliberálisnak, hanem libertáriusnak nevezik magukat.
Plant könyvéről a New Statesmanben is megjelent egy kritika, s annak szerzője, John Gray egészen más úton jár. Ő azt olvassa ki a műből, hogy a neoliberalizmus nem is létezik, mint egységes elmélet, mert képviselői nagyon sokféle modellt állítanak fel. Plant ezeknek összefogásával próbálkozik, és arra a következtetésre jut, hogy a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia nem egymást kizáró fogalmak. Sőt, az utóbbi az előbbi ellentmondásainak feloldója. A neoliberális minimális jóléti állam ugyanis önellentmondás. Plant ma munkáspárti felsőházi tag, azelőtt Neil Kinnock pártvezér tanácsadója volt, nem meglepő tehát, hogy a szociáldemokráciában látja a megoldást.
Gray szerint elméletét látszólag már igazolta is a valóság. A neoliberális modell ugyanis olyan pénzügyi válságot eredményezett, amelyet nem lehetett orvosolni az állam szerepének növelése nélkül. Csakhogy most már az állam fizetésképtelenségének veszélye áll fenn. Ha ez nem következik is be, az államot terhelő súlyos adósság ellehetetleníti a klasszikus szociáldemokrata politikát. Gray szerint tehát a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia sorsa csakugyan összefonódott, de sajnos abban a baljós értelemben, hogy az előbbi magával ránthatja a szakadékba az utóbbit.