A nagy exportőr országok ellenzik a piacvédelmet. Pedig az árfolyam-politikával és a belső kereslet visszafogásával maguk is a merkantilizmus eszközeit alkalmazzák. Ha nem lesz kompromisszum, megismétlődhet a harmincas évek protekcionista háborúja.
„A kínai gazdaságpolitika egyre súlyosabb ellentéteket okoz. Ami érthető, hiszen Kína árfolyam-politikája – a jüan szándékos leértékelése – a globális gazdasági válság megfékezését veszélyezteti. Valamit tenni kell” – írja Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász a New York Timesban.
Az elmúlt hónapokban ismét kiéleződtek a protekcionizmussal kapcsolatos viták. A világ vezető exportőrei – Kína és Németország – élesen bírálják a korábbi években eladósodott országokat. Fiskális szigort javasolnak, és hevesen ellenzik a piacvédő intézkedéseket. Németország ebben a szellemben tárgyalt a csőd szélén álló Görögországgal. Kína pedig egyenesen kapitalizmusból adott leckét a Nyugatnak. Az egykor deregulációt hirdető fejlett országokban ugyanis bizonyos szempontból sokkal nagyobb az állami szerepvállalás, mint a kommunista Kínában. A nyugati országok, amelyek korábban a szabadpiaci kapitalizmus nevében ellenezték az állam gazdasági beavatkozását, dollármilliárdokat fordítottak bankmentésre, államosításra, hitelgarancia-vállalásra és gazdaságélénkítésre. Az állami újraelosztás mértéke is jelentősen nőtt – legalábbis a fejlett országokban. Franciaországban a GDP fele, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a 40 százaléka felett az állam rendelkezik. A válságot eddig aránylag nagy veszteségek nélkül átvészelő Kínában viszont mindössze a GDP 10 százalékára rúg az államháztartás aránya. Miközben a tőzsdei árfolyamesés miatt több fejlett országban ideiglenesen korlátozták a short pozíciók nyitását, és élesen bírálták a spekulatív tőkét, Kína eltörölte a derivatív kereskedelemben korábban bevezetett korlátozásokat.
Kétségtelen, hogy a gazdasági válság a felelőtlen, nyakló nélküli eladósodás (az államadósság és a lakossági kölcsönök gyors növekedése) miatt robbant ki. A kialakult helyzetért azonban a hitelezők is felelősek: Németország és Kína a kereskedelmi többletből biztosított kölcsönöket a külföldi kereslet, és vele az export erősítése érdekében.
Sőt, az árfolyam-politikával is az exportot erősítették. A versenyképesség növelése érdekében Kína a dollárhoz kötötte a jüan árfolyamát. A kínai valuta közgazdászok becslése szerint 25-40 százalékkal alulértékelt. Mint arra Krugman korábban felhívta a figyelmet, ez ellehetetleníti a nyugati országok talpra állását.
Németország ugyan kevésbé tudja befolyásolni a közös európai fizetőeszköz árfolyamát, de Görögország azzal vádolta a német kormányt, hogy azért nem segít a csőd szélére jutott országon, hogy ezzel is gyengítse az eurót, és erősítse a német exportot. A francia kormány is hasonló vádakat fogalmazott meg Berlinnel szemben.
Mindebből az következik – vonja le a tanulságot Martin Wolf, a Financial Times elemzője –, hogy a globális gazdasági válságból való kiláboláshoz nem elég az eladósodott országok nagyobb fiskális szigora. Ha Kína és Németország nem hajlandó a kereskedelmi aránytalanság érdekében visszafogni az exportot, akkor elkerülhetetlen a harmincas évekhez hasonló protekcionista gazdaságpolitikai háború megismétlődése. Aminek viszont csak vesztesei lennének.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a dollár évek óta messze alulértékelt az euróhoz képest, ha azt nézzük, melyiknek mekkora a hazai vásárlóereje. Amikor az eurót bevezették, még kevesebbet ért egy dollárnál. Egyetlen röpke évtized alatt másfél dollárra nőtt az árfolyama, holott Európában nagyobb volt az infláció, mint az Egyesült Államokban. Innen csökkent most vissza 1 dollár 30 centre. Amerika sem jobb a deákné vásznánál: ő is mindent elkövet valutájának gyengítése érdekében: még a nyakló nélküli dollárnyomtatástól sem riad vissza.