A liberálisok a szabadság korlátozóivá váltak – véli a meghökkentő írásairól ismert szerző, és védelmébe veszi azt a brit szállásadót, aki kiadta egy meleg pár útját. Mert hogy szabad országban nem kell mindenkinek azonos erkölcsi elveket vallania.

„A szabadság szabadságot jelent, nem pedig olyan eszközt, amely mindenkit arra kényszerít, hogy ugyanolyan következtetésekre jusson, és ugyanúgy viselkedjék, mint mindenki más” – írja Theodore Dalrymple, a Metazin régi ismerőse a New York-i City Journalben.

Dalrymple-nél eddig is megtapasztalhattuk, hogy különös előszeretettel veszi célba a bevett dogmákat, és kérlelhetetlen logikával igyekszik bebizonyítani általánosan elfogadott igazságokról, hogy fabatkát sem érnek. Legfrissebb írásában, szintén a City Journal hasábjain, nemes egyszerűséggel tolvajnak minősíti a görög százezreket, akik a megszorító intézkedések ellen tüntetnek, és eközben a tolvaj szót skandálva szidalmazzák a politikusokat. Meglehet – írja –, hogy a görög politikusok loptak. De nem ez a fő bűnük, hanem hogy hitelből megvesztegették a lakosságot, hogy elnyerjék szavazatát. Aki pedig a vesztegetést elfogadja, tolvaj: részben más pénzéből él. Ebben a görögök nincsenek egyedül, hasonló cipőben járnak más fejlett országok is, nem utolsó sorban Nagy-Britannia. Hiába, ahol az általános választójoghoz és jogegyenlőséghez nem társul mérséklet és erkölcs, ott az ilyesmi elkerülhetetlen. Ehhez hasonló gondolatmenettel már találkozhattunk a Metazin hasábjain: a Le a néppel című írás szerzője azonban végül is a képmutató politikusokat hibáztatta a bajokért.

A meleg pár kiutasításáról szóló írásában Dalrymple is egyfajta képmutatást tűz tollhegyre. Azzal vádolja a liberálisokat, hogy a szabadság egykori bajnokaiból annak korlátozóivá váltak a politikai erény jegyében. Történt ugyanis, hogy egy panzió protestáns fundamentalista tulajdonosai nem adtak szállást egy meleg párnak, mondván, hogy a homoszexualitás bűn. A pár panaszt emelt az esélyegyenlőségi törvény megsértése miatt, egy konzervatív képviselő viszont kiállt a fogadósok mellett. Erre akkora szidalmakat kapott a baloldali sajtóban, mintha legalább is a melegek kezét javasolta volna levágni. Pedig „a szabadság nélkülözhetetlen feltétele, hogy a magánember azzal köthessen üzletet, akivel akar, akármilyen alapon, még ha indoka mások szemében visszataszító is”.

Mint az elutasítottak elmondták, tizenöt éve élnek együtt, és még soha nem érte őket ilyen inzultus. Dalrymple ebből két következtetést von le. Először is, hogy eszerint nyugodtan arrébb mehettek volna egy sarokkal, s biztosan hamar szállást találtak volna maguknak „ha csak egy kicsit érettebbek”. Másodszor, ha valóban alig esik meg ilyesmi a meleg párokkal, akkor az egész törvényre „még a liberálisok téves szempontjai szerint sem volt semmi szükség”.

Kérdés, vajon Dalrymple meddig menne el az elutasítás szabadságában. Például az éttermek is elküldhessék a meleg párokat? Esetleg a színes bőrűeket is?