Évtizedes bírósági hercehurca után az Emberi Jogok Európai Bírósága háborús bűnösnek nyilvánított egy lettországi szovjet partizánt. A moszkvai kommentátor szerint ez arra inti Oroszországot, hogy tartsa szárazon a puskaport.

„Semmi kétségem afelől, hogy veszélyhelyzet esetén az Egyesült Államok habozás nélkül feláldozná Oroszországot. Az Európai Unió nemkülönben” – írja a moszkvai Izvesztyijában Vitalij Tretyjakov, a Moszkvai Állami Egyetem televíziós főiskolájának dékánja, és azt ajánlja, hogy az ország ne politikai rendszerének, hanem fegyveres erőinek modernizálásán fáradozzék.

Mindehhez Vaszilij Kononov esete szolgáltatja a kiindulópontot. Az egykori szovjet partizánparancsnok 1944-ben egy embert megölt, nyolcat megöletett egy faluban, amelynek lakóit azzal gyanúsította, hogy feladtak egy szovjet felderítő egységet a németeknek. Kononov egysége önkényes statáriális eljárás nyomán kilenc lett lakossal végzett, s egyiküket, egy terhes asszonyt, élve égették meg.

A lett ügyészség 1998-ban emelt vádat Kononov ellen, a bíróság előbb hatévi börtönbüntetésre ítélte, másodfokon azonban felmentették, azzal az indoklással, hogy nem világos, harcoló alakulatnak volt-e tekinthető a partizánosztag, a falusiak pedig hadifoglyok voltak-e, aminek a vád minősítette őket azon az alapon, hogy a németektől fegyvert kaptak.

2001-ben az ügyészség újra vádat emelt Kononov ellen, az első fokú tárgyaláson vereséget szenvedett, de a Legfelső Bíróság 2004-ben hatévi börtönbüntetésre ítélte a partizánveteránt.

Kononov ügyvédje a strasbourgi bírósághoz fordult, és 2008-ban nyert: a bíróság a visszaható hatályú büntetés tilalmába ütközőnek ítélte a rigai ítéletet, és 30 ezer eurós kártérítést ítélt meg Kononov javára. A lett állam fellebbezése folytán az ügy a bíróság Nagykamarája elé került, ahol 2010. május 17-én Kononovot háborús bűnösnek mondták ki. A szándékosság bizonyítékának tekintették, hogy a partizáncsoport német egyenruhában követte el a gyilkosságokat, tehát tudott róla, hogy a hadijoggal ellentétesen cselekszik. A terhes asszony megégetését pedig önmagában is olyan cselekménynek ítélték a bírák, amelyről Kononov nem gondolhatta, hogy jogszerű.

Oroszországi hivatalos körökben nagy felháborodást váltott ki az ügy, annál is inkább, mivel az orosz állam Kononov oldalán lépett fel a perben. Moszkvai nyilatkozók úgy értelmezték, hogy a bíróság átértelmezi a nemzetközi jogot és szakít a nürnbergi per hagyományával. (Nem vitás, hogy Nürnbergben a győztes oldalról senkit sem állítottak bíróság elé, de elvben azért nem mentették fel a győzteseket minden háborús bűncselekmény alól.)

Tretyjakov arra figyelmeztet, hogy most talán Afganisztán következik, ahol is a szovjet katonák tíz éven át viseltek háborút, melyet a Nyugat – a maga háborújával ellentétben – jogtalannak minősít. Ki tudja, hány szovjet katona ellen hoznak majd ítéletet Strasbourgban. (Ehhez persze az kellene, hogy a nemzeti bíróság elítélje őket, s ők ezután Strasbourghoz forduljanak.)

Mindebből az Izvesztyija cikkírója azt a tanulságot vonja le, hogy Oroszország csak magára számíthat, nem szabad hallgatnia a szirénhangokra, amelyek a nemzeti szuverenitás egy részének feladásában jelölik meg a nagyobb biztonság zálogát. Éppen ellenkezőleg, a Nyugat rendszerét majmoló politikai modernizáció szükségtelen, annál szükségesebb viszont a fegyveres erők korszerűsítése.