Sokan hiszik, hogy a feltételek nélkül folyósított segélyek nem segítenek a szegénység felszámolásában. Brit közgazdászok szerint viszont a készpénz segít letörni a nyomort, visszaszorítani a korrupciót és megindítani a tartós növekedést.
„Egy izgalmas új elmélet szerint a szegénység és az éhínség elleni globális harcban nem vízerőművekre és jó szándékú csúcstalálkozókra van szükség” – írja Aditya Chakrabortty, a Guardian gazdasági publicistája.
Afrikának az elmúlt 60 év során összesen ezermilliárd dollárnyi fejlesztési segélyt nyújtottak, a kontinens gazdasága mégsem kezdett növekedni: az egy főre jutó GDP ma kevesebb, mint harminc éve volt, és a lakosság több mint felének naponta egy dollárnyi jövedelem sem jut. Egyesek szerint mindez azt bizonyítja, hogy a segélyek többet ártanak, mint használnak: csak a korrupt rezsimek hatalmát erősítik, és lehetetlenné teszik a tartós gazdasági növekedést és a nyomor felszámolását. Az afrikai diktatúrák vezetői ugyanis nem érdekeltek a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésében: minél nagyobb a nyomor, annál több segélyt lehet kérni a fejlett országoktól, ráadásul annál könnyebb elnyomni az ellenzéki kritikákat. Nem véletlen, hogy a legtöbb segélyben részesülő afrikai országokban volt az elmúlt három évtized során a legkisebb a gazdasági növekedés, pontosabban a legnegatívabb növekedés, hiszen a leginkább támogatott államok GDP-je évi átlagban 0,2 százalékot zsugorodott harminc év alatt.
Joseph Hanlon, Armando Barrientos és David Hulme közgazdászok Pénzt kell adni a szegényeknek című könyvükben pofonegyszerű megoldást kínálnak a segélyezés körüli visszaélések felszámolására: tulajdonképpen a 16. századi angol szegénytörvényeket elevenítik fel, amelyeknek köszönhetően a nincstelenek közvetlen anyagi forrásokhoz jutottak.
A szerzők 45 olyan országot vizsgáltak, ahol a nyomorban élők helyzetét nem a nemzetközi szervezetek által is szorgalmazott infrastrukturális beruházásokkal és a szabad piaci megoldások elterjesztésével, hanem közvetlenül a szegényeknek folyósított készpénzzel igyekeznek javítani. Ezzel kikerülik a korrupt politikusokat, helyi vezetőket, törzsfőnököket és családfőket. Ráadásul a szegények maguk tudják leginkább, hogy mire van szükségük, így garantált a hatékony felhasználás, ami megteremtheti a tartós gazdasági növekedés és a jólét alapjait.
A tapasztalatok cáfolják a közkeletű feltételezést, hogy a mélyszegénységben élők elherdálják – netán egyenesen elisszák – a készpénzt. Főleg akkor, ha a segélyeket minimális feltételekhez, például a gyerekek iskoláztatásához kötik. Ha a nyomorban élők helyzete nem teljesen kilátástalan, ha kapnak némi állandó és biztos állami segítséget, akkor maguk is indíttatást éreznek a nehézségek leküzdésére. A harmadik világban elterjedt módszer sikerén felbuzdulva New York városa is hasonló kezdeményezést indít.