Az állam nem képes integrálni a színes bőrű etnikai kisebbséget, mert újfajta kultúrát sem előírni, sem adományozni nem lehet – állapítja meg egy tanulmánykötet szerzője. A recenzor ezek után nem látja a kiutat.

„Ma nem a diszkrimináció akadályozza elsősorban a fekete bőrű kétkezi munkások családját a felemelkedésben, hanem kulturális tényezők, amelyeket csak ők maguk küszöbölhetnek ki” ­– idézi egy nemrég megjelent kötet fő gondolatát a New Republicban John McWhorter, a Columbia Egyetem fekete bőrű konzervatív tanára.

A feketék társadalmi integrációjáról szóló könyv szerzője, Amy Wax, a Pennsylvaniai Egyetem Jogi Karának tanára tévesnek minősíti azt az Amerika-szerte bevett nézetet, miszerint a fekete bőrű közösséget elsősorban az állam tudja kiemelni mai hátrányos helyzetéből, csak az állam teremtheti meg a rég áhított egyenlőséget.

Igaz, hogy az egyenlőtlenség legfőbb oka a múltbeli rasszizmusban keresendő, de ebből nem következik, hogy az előítéletek felszámolása és a korábbi igazságtalanságokért kapott kárpótlás megoldja a problémát. Ha például – érvel Wax – egy gyalogost elüt egy teherautó, akkor jogos ugyan a kártérítés, de a gyalogos ettől nem tanul meg járni. Hiába fizeti ki a vétkes a kezelés minden költségét, ahhoz, hogy az áldozat újra a saját lábára álljon, mindenképpen erőfeszítéseket kell tennie, bármily igazságtalan is ez.

A Metazinban sok cikk foglalkozott azzal, hogy a segélyezés önmagában nem oldja meg a szegénység problémáját, sőt, az állami és államközi segélyek rendszerét a szegénység fenntartásában érdekelt emberek működtetik. Már csak az a kérdés, hogy akkor mi lenne a megoldás.

McWhorter is ezt kérdezi, és megvallja, hogy erről igen keveset olvashatunk ki Wax könyvéből. Meggyőzőnek tartja a szerző érvelését, miszerint a történelmi sérelmek felemlegetése nem segít. Wax úgy fogalmaz, hogy nehéz elképzelni azt az embert, aki iszonyatos sérelmek áldozatának érzi magát, minduntalan ezt hajtogatja, és közben mégis sikeresen kecmereg ki a nyomorból.

Ismert megfigyelés, hogy aki elvégzi a középiskolát, majd sikerül megkapaszkodnia a munkaerőpiacon, s közben nem születik házasság előtti gyermeke, az jobb kilátásokkal indul, és igen kevéssé valószínű, hogy szegény lesz. Ahhoz, hogy az afroamerikaiak ezt az egyszerű mintát követhessék, nagy kulturális változásoknak kell bekövetkezniök. Például a közösségnek meg kellene vetnie azt a férfit, akitől több leánynak is gyermeke született, s nem vesz részt eltartásukban, nevelésükben. El kellene ítélnie azokat, akik bűnözésből élnek.

Ettől ma nagyon messze vagyunk. A kormány pedig nem képes elérni, hogy az emberek kevesebbet tévézzenek, olvassanak könyveket, beszélgessenek gyermekeikkel. Nem képes elrendelni, hogy az otthonokban nyugalom és rend honoljon.

McWhorter szerint az efféle megállapítások szentségtörésnek számítottak volna fél évszázada, a faji egyenlőség térhódításának idején. Mára azonban ki kell mondani, hogy az államnak kötelessége segíteni, de a feketék problémájának megoldása nem várható kizárólag tőle. Még akkor sem, ha az efféle kijelentésekre azonnal rásütik a rasszizmus vádját. Még Barack Obama sem kerülhette el az éles bírálatot, amikor a választási kampány során arra szólította fel a fekete apukákat, hogy vegyék komolyabban a gyereknevelést.

De persze, ha a fekete közösség azért van bajban, mert képtelen önnön problémájának megoldására, akkor nehéz elvárni tőle, hogy a saját hajánál fogva húzza ki magát hátrányos helyzetéből. McWhorter bevallja, hogy Wax könyvének olvastán meglehetős reménytelenség lett úrrá rajta.