Szaporodnak az országnyi óriásvárosok. A nemzetállamok helyett övék a jövő. Hogy ez a megváltást vagy a végromlást hozza magával, még nem dőlt el.

„Ha meg akarjuk érteni az új világot, sem a 19. századi erőegyensúly-politika, sem a 20. századi nagyhatalmi tömbök logikájának nem vesszük sok hasznát. Csaknem ezer évvel korábbra kell visszatekintenünk, abba a korba, amikor a középkori Kairó és Hangcsou városa globális szereplő volt, és könnyedén terjesztette ki befolyását az állam határain túlra” – írja a Foreign Policy magazinban Parag Khanna, a New America Alapítvány vezető kutatója, akinek Hogyan működtessük a világot? című könyve Indiában kifogyott a boltokból, Amerikában pedig megjelenés előtt áll.

Már ma is a Föld lakosságának több mint fele városlakó, és ez az arányszám gyors ütemben nő tovább. Alig száz város adja viszont a világgazdaságban termelt új érték egyharmadát. Ide tartoznak a hagyományos nagyvárosok: London, Párizs és New York.

De kinőtt a földből a megavárosok egészen új kategóriája is, elsősorban Ázsiában, ahol emberek tízmilliói laknak. Kabul és Szarajevó példája bizonyítja, hogy egy-egy működőképes nagyváros még nem szavatolja az ország virágzását. Ugyanakkor tény, hogy a sikeres országok mindegyikében van legalább egy sikeres nagyváros is. Igen ám, de a globalizáció az igazán sikeres nagyvárosokat kiemeli a nemzetállamukból. Abban a negatív értelemben például, hogy Brazíliában, Kínában vagy Törökországban a nagyvárosok szigetként működnek az elmaradott vidék közepén. Ez a jóléti szakadék pedig nyilvánvalóan robbanásveszélyes helyzetet teremt.

Ettől eltérően fejlődnek a Perzsa-öböl sejkségeinek városai. Olyasfajta szerepet töltenek be, mint hajdan Velence: ők a globális pénzügyi és kereskedelmi mozgások csomópontjai.

Közben ezek az új globális nagyvárosok szövetkezni kezdenek egymással, valahogy úgy, ahogyan hajdan a Hanza-városok a Balti-tenger mentén. Dohából és Johannesburgból egyaránt közvetlen légi járat indult San Paulóba, Abu Dhabi és Szingapúr kereskedelmi szövetséget kötött. De a globalizáció ezekben az új világvárosokban nem nyugatosodást jelent: a technikát és az építészetet megveszik nyugatról, de a demokráciára nem kíváncsiak.

Ez persze Kínára is vonatkozik. Ott az új megalopoliszok gyakran egyszerűen átlépik az állami hivatalokat és rendszeresen önálló külkapcsolatokat ápolnak. Lehetséges, hogy előbb-utóbb szövetségbe tömörülnek, és egyre nagyobb önállóságot vívnak ki a központi kormánytól.

Afrikában a nemzetállamnak nincs semmi értelme. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy a törzsi lakosság a legközelebbi nagyváros felé tájékozódik majd, függetlenül az államhatároktól.

Ha pedig a nagyvárosok önálló nemzetközi szerepre tesznek szert, akkor az új világ gondjainak intézésében bizony hasznavehetetlenné válhat az ENSZ. De hogy mi vehetné át a helyét, abban a szerző korántsem biztos. A Davosi Fórumot említi követendő példa gyanánt, mert ott mindenki jelen van, aki számít, aki befolyásos. Tudósok, szakszervezeti vezetők, művészek, államfők.

Csak hát bármennyi jogos panasz van is az ENSZ alacsony hatékonyságára, azért a Világszervezet mérlege még mindig jobb, mint Davosé. Az évente megrendezett davosi fórumok éppenséggel még egyetlen problémát sem oldottak meg.