Önfegyelmezésről akkor beszélünk, amikor az ember saját magát fékezi meg. Fegyelmeztetésről akkor, amikor valaki más szedi ráncba. Az önfegyelmeztető másvalakit kér fel, hogy tartsa őt féken. Például az államot.

„Mi lenne, ha az emberek jelentkezhetnének egy olyan adórendszerbe, amely nagyobb adót róna ki rájuk, ha testtömeg-indexük meghaladja a maguk szabta felső határt?” – teszi fel a kérdést a Big Questions Online webfórumon Daniel Akst, akinek megjelenés előtt áll a habzsolás koráról és az önmérsékletről szóló könyve.

Első pillantásra elég bizarrnak látszik, hogy valaki önként vállalja a magasabb adóteher kockázatát, anélkül, hogy fogadalma teljesítése esetén viszont csökkenne az adója, valójában azonban kicsiben gyakran cselekszünk e logika szerint. Megkérjük feleségünket, hogy az étteremben ne engedjen süteményt rendelnünk. Sok helyen lehetőségünk van rá, hogy kizárassuk magunkat a kaszinókból, ha nem bízunk benne, hogy képesek leszünk ellenállni játékszenvedélyünknek. Egy kanadai asszony fel is iratkozott az önkéntes feketelistára, de aztán mégis sikerült bejutnia a kaszinóba, és három év alatt háromszázezer dollárt vesztett. Erre beperelt két kaszinót, amiért nem tartották vissza.

Hiába, a csábítás nagy, és ha az embernek hajlama van rá, hogy elcsábuljon, nem könnyű ellenállni. Az amerikaiak kétharmada túlsúlyos. Sokmillió ember nyakig eladósodott, s ahogy egyre több a szerencsejáték-terem, úgy nő az áldozatok száma. A mai társadalomban egyre nagyobb a szabadság, vagyis egyre inkább magunkra vagyunk utalva mérséklet dolgában. Az állam próbálkozott már tiltással, például az alkoholtilalom idején, de az eredmény lesújtó volt.

A jelenség persze nem új, valamikor régen az amerikaiak karácsony-klubokat hoztak létre, ahová megtakarításaikat helyezték, azzal a megbízással, hogy csak az ünnepek előtt engedjék őket hozzáférni a pénzükhöz. Robert Strotz közgazdászprofesszor, aki ezt a jelenséget tanulmányozta, maga sem cselekedett másképp: azt kérte az egyetemtől, hogy ne a tanév kilenc hónapjára, hanem tizenkét hónapra ossza el évi fizetését, mert attól tartott, hogy nyárra pénz nélkül maradna.

Két másik közgazdász, Dean Karlan és John Romalis megfogadta, hogy lefogynak, és amelyikük megszegi a fogadalmat, fizet a másiknak. Elég sok pénz cserélt így gazdát, de végül is használt a kúra. Ezen felbuzdulva Karlan később weblapot nyitott, s ezen bárki bármit megfogadhat, és kötelező nyilatkozatot adhat arról, hogy ha megszegi ígéretét, pénzt utal át valamilyen jótékonysági szervezetnek. Vagy éppen valamilyen, számára ellenszenves célra. Például, ha demokrata párti az illető, akkor Bush volt elnök könyvtárának javára. És volt kereslet a szolgáltatásra!

Ezek magánkezdeményezések, de Akst az állam számára is szolgál javallatokkal. Például a személyi jövedelemadó összege függhetne attól, hogy valaki teljesíti-e a testsúlyával kapcsolatos ígéretét. Nem kötelező előírás lenne ez, csak azokra vonatkozna, akik részt akarnak venni a programban. Vagy teszem azt, az állam előírhatná, hogy csak vezetői engedély felmutatása esetén lehessen alkoholt, dohányárut vásárolni vagy szerencsejátékot űzni. Az állampolgár pedig olyan feliratot kérhetne a jogosítványára, amelyben eltiltják az illető szolgáltatókat attól, hogy kiszolgálják őt.

Végre egy jó szerep az államnak! – kiált fel a libertárius szerző. Csakhogy az állam egyáltalán nem érzi úgy, hogy máskülönben szerep nélkül maradna. Talál ő magának enélkül is eleget. Ha mégis erre akarjuk használni, ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez neki jó.