A hidegháború végét sokan a liberális demokrácia végső győzelmeként értékelték. Sajnos az amerikai elnökök is elhitték ezt, és mindent elkövettek a demokrácia terjesztése érdekében. Az Egyesült Államok most a geopolitikai idealizmus levét issza.

„Az a szomorú helyzet állt elő, hogy az Egyesült Államok külpolitikai fronton súlyos problémákkal küzd, és valószínűsíthető, hogy az iraki és az afganisztáni háború eszkalálódásával a bajok az elkövetkező években tovább nőnek. Nem meglepő, hogy a Chicago Council on Global Affairs felmérése szerint az amerikaiak harmada úgy gondolja: az Egyesült Államok ötven éven belül elveszti vezető szerepét” – olvassuk az American Interest hasábjain.

A tanulmánynak is beillő esszé szerzője John Mearsheimer a University of Chicago politológusa, a külpolitikai realista iskola ismert képviselője, aki az amerikai külpolitika elmúlt húsz évéről készít mérleget.

Mearsheimer emlékeztet rá, hogy a hidegháború vége, a kétpólusú világrend felszámolása határtalan optimizmust váltott ki. A kilencvenes évek elejének geopolitikai gondolkozását Francis Fukuyamának a történelem végéről szóló megközelítése határozta meg: jobb- és baloldal egyaránt a liberális demokrácia végérvényes ideológiai győzelmét látta a szovjet blokk felbomlásában. Általánosan elfogadottá vált Charles Krauthammer tézise az Amerika globális hegemóniáját hozó egypólusú világrend létrejöttéről. Az elmélet értelmében az Egyesült Államok erkölcsi küldetése és jól felfogott érdeke a demokrácia terjedésének elősegítése.

Az amerikai külpolitika ezt a receptet követte az elmúlt húsz év során – állítja Mearsheimer. A liberális Bill Clinton az Egyesült Államok diplomáciai tekintélyét és gazdasági fölényét kihasználva igyekezett világszerte kikényszeríteni az emberi jogok és a demokratikus alapelvek érvényesülését. A republikánus George W. Bush a neokonzervatív külpolitikát választotta, és a katonai erőfölény segítségével akarta exportálni a demokráciát, s vele megerősíteni Amerika globális hegemóniáját. Mindkét megközelítés imperialista volt, hiszen Amerika jogának – sőt, kötelességének – tekintette, hogy szuverén országok belügyébe avatkozzon a liberális demokrácia védelme, illetve kikényszerítése érdekében.

Az idealista alapokon álló imperializmus kudarcot vallott – véli a realista politológus. Világossá vált, hogy a liberális demokrácia sem nemzetközi nyomással, sem háborúval nem kényszeríthető ki egykönnyen a Közel-Keleten és a világ számos más térségében. Amerika a második világháború óta 35 alkalommal avatkozott be fegyverrel a fejlődő országokban, de mindössze egyszer sikerült stabil demokratikus intézményeket kialakítania. A kelet-európai rendszerváltás sikeréhez pedig nem kellett az amerikai hadsereg támogatása. A tanulság az, hogy ahol hiányoznak az alapok, nem lehet rezsimváltással, erőszakkal új rendszert építeni.

A rossz külpolitika veszteséglistája hosszú. Az iraki és az afganisztáni háború összesen több mint ezermilliárd dollárt emésztett fel, hétezer amerikai és többszázezer iraki és afgán áldozatot szedett. És sem Irakban, sem Afganisztánban nem látszik az alagút vége. Hiába a nagyreményű tervek, az iráni és az észak-koreai atomprogramot sem sikerült megakadályozni, s az izraeli-palesztin békefolyamat is megfeneklett. A globális jelenlét felbőszítette az iszlám radikálisokat, akik a terrorizmus fegyveréhez nyúltak. A terrorizmus elleni biztonsági intézkedések miatt korlátozni kellett a szabadságjogokat.

Mearsheimer szerint ideje lenne visszatérni az „offshore kiegyensúlyozás” hagyományos stratégiájához. Az Egyesült Államok nem tűzheti megint zászlajára az izolacionizmust, de ahelyett, hogy globális rendőrként lép fel, inkább csak a háttérből kellene irányítania. Azt kell elérnie, hogy a világ különböző régióiban hatalmi egyensúly alakuljon ki, és ne jöhessen létre Amerika hegemóniáját veszélyeztető nagyhatalom. Ehhez elsősorban diplomáciai eszközökre kell hagyatkozni, de közben a hadseregnek készen kell állnia, hogy végső esetben beavatkozzon. A katonai akcióra azonban csak akkor kerülhet sor, ha Amerika érdeke ezt kívánja, de tartós megszállás még ekkor sem indokolt. A demokrácia terjesztése pedig szóba sem jöhet.

A realista megközelítés a terrorizmus visszaszorításának is hatékony eszköze lehet. Ha Amerika nem akar mindent magára vállalni a Közel-Keleten, akkor nem válik az iszlám radikálisok célpontjává. A távolságtartás arra kényszeríti riválisait, hogy fordítsanak több erőforrást a térségükben található válsággócok felszámolására, ami szintén Amerikának kedvez. Sőt, talán még az atomfegyverkezési lázat is lehűtheti: ha Amerika riválisai nem tartanak katonai intervenciótól, talán kevésbé ragaszkodnak a végső garanciát jelentő nukleáris fegyverek hadrendbe állításához.

Mearsheimer azonban csöppet sem optimista. Örvendetesnek találja, hogy Obama szakított a Bush-doktrínával, de nehezményezi, hogy a kiegyensúlyozó külpolitika helyett inkább a clintoni liberális imperializmushoz látszik visszatérni.