Nem igaz, hogy a globális elit ténykedése minden tekintetben fokozza az egyenlőtlenségeket. A kozmopolita szupergazdagok szemlélete lokális szinten valóban az egyenlőtlenség növekedéséhez vezet, globális tekintetben azonban éppen ellenkezőleg.

„Miközben az Egyesült Államok régen nem látott válságot él át, nekem nincsenek anyagi gondjaim. A barátaim többsége is hasonló helyzetben van. Magániskolába és jó egyetemekre jártunk, így tudunk gondoskodni magunkról és gyermekeinkről. Egyetlen közeli rokonunk sem harcol Irakban vagy Afganisztánban. Szeretett hazánk csak azt az áldozatot várja el tőlünk, hogy még többet fogyasszunk. Ebben a kormány még adókedvezményekkel is segít minket” – írja Sam Harris ismert amerikai pszichológus és filozófus a Huffington Postban.

A bejegyzés ahhoz szól hozzá, hogy Obama elnök meghosszabbította az adókedvezményeket, amelyek elsősorban a gazdagoknak kedveznek. Harris maga is a jómódúak közé tartozik, mégis kifogásolja a döntést. Úgy érzi magát, mintha a süllyedő hajóról menekülve még a csomagjainak is külön mentőcsónakot biztosítanának, miközben szerencsétlenebb polgártársai fuldokolnak.

A számok Harrist igazolják. Amerikában az ötvenes években még 90 százaléknál is nagyobb volt a sávos adórendszer legmagasabb kulcsa, a hetvenes években 70 százalékon állt, ma viszont a leggazdagabbak is legfeljebb 35 százalék jövedelemadót fizetnek. Nem meglepő, hogy a szegények és a gazdagok közötti szakadék jelentősen nőtt.

Az egyenlőtlenségnél is aggasztóbb, hogy az adócsökkentések hatására romlik a közszolgáltatások színvonala. Az amerikai gyerekek tudás tekintetében a világ középmezőnyéhez tartoznak. Ez pedig hosszú távon a gazdagok lehetőségeit is rontja, hiszen jól képzett munkaerő nélkül aligha lehetnek sikeresek a vállalkozások.

A közvélemény mindazonáltal adócsökkentés-párti. A kiugróan magas örökségekre kivetett adót és az ingatlanadót, amelyek a leggazdagabb 0,2 százalékot érintik, az amerikaiak 68 százaléka igazságtalannak tartja.

Harris szerint az ésszerűtlen attitűdök hátterében az áll, hogy „az öngondoskodás Amerikában vallásos fétissé vált”.

A multimilliárdosok köreiben sokat forgó Chrystia Freeland elismeri, hogy a gazdagok lenézik a kevésbé sikereseket, és túlértékelik az egyéni érdem szerepét. Az amerikai publicista szerint azonban nemcsak a gazdagok és a szegények, hanem az új és a régi gazdagok között is igen nagy a szakadék. A társadalmi mobilitás és a globalizáció magyarázza, hogy az új elit hevesen ellenáll az adóemelésnek. Ellentétben ugyanis a hagyományos arisztokráciával, a mai szupergazdagok többsége első generációs újgazdag. Soros György, Bill Gates, Warren Buffett, Mark Zuckerberg és a Google tulajdonosai saját szorgalmuknak és tehetségüknek köszönhetik a mesés gazdagságot – írja Freeland az Atlantic magazinban. Keményen megdolgoztak a pénzükért, ezért joggal érezhetik úgy, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa: ha nekik sikerült kiemelkedni a jelenlegi viszonyok között, akkor másnak is menni fog, ha eléggé rátermett.

Ráadásul – teszi hozzá Freeland – a szupergazdagok meglehetősen bőkezűen osztogatják a pénzüket. Nemcsak az idősebb generáció, de az ifjú internetes titánok is nagy vagyonokkal jótékonykodnak. Nemcsak féktelen pompával és kirívó fogyasztási szokásaikkal akarják elnyerni a tömegek elismerését: hovatovább az emberbaráti adakozás is státuszszimbólumnak számít.

Csak éppen más szemlélet jellemzi őket, mint a hagyományos arisztokratákat. Az újgazdagok a globalizáció szülöttei: vagyonukat a globális gazdaságnak köszönhetik, és kulturális értelemben is a nemzetek feletti kozmopolita elithez tartoznak. Nemcsak üzleti döntéseikben nincsenek tekintettel nemzeti szempontokra, hanem jótékonykodáskor sem. Ezért támogatják előszeretettel a szegényebb honfitársaiknál valóban sokkal nagyobb szükséget szenvedő afrikaiakat.

Ha így van, akkor a globális elit ténykedése hozzájárul ugyan a fejlett társadalmak különbségeinek növekedéséhez, ám globális értelemben elősegíti az egyenlőséget. A nemzeti határokkal nem törődő amerikai szuperosztály szemléletének elsősorban az olcsó kínai és indiai munkaerő, illetve az éhező afrikaiak örülhetnek.

A kérdés már csak az, vajon a lokális szegények meddig hajlandók elviselni a globális elit ténykedését. Ha az utóbbi túlzásba viszi a globális szempontok érvényesítését, honfitársai előbb-utóbb fellázadnak, ami könnyen a populista nacionalizmus megerősödéséhez vezethet.