Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Határon túli oroszok – Koszovóban

2011. november 28.

Egy befolyásos moszkvai parlamenti képviselő szerint azonnal meg kellene adni az orosz állampolgárságot a koszovói szerbeknek. És egyúttal törvényt kellene hozni a könnyített állampolgársági eljárásról.

„A törvényhozási ciklus a végéhez közeledik, és az elintézetlen ügyek dossziéjában ott lapulnak azok a javaslatok, amelyeknek elfogadása esetén határon túli honfitársaink könnyített eljárással válhatnának orosz állampolgárrá”  – emlékeztet Konsztantyin Zatulin parlamenti képviselő az Izvesztyijában annak kapcsán, hogy huszonegyezer koszovói szerb orosz állampolgárságért folyamodott.

Oroszország nem ismeri el a független Koszovót, és Szerbiához hasonlóan belső határnak tekinti azt a vonalat, amelyet a prištinai kormány, a NATO és az Európai Unió két ország határának tekint.

Zatulin három éve éppen Koszovó leválásának példájával érvelt amellett, hogy orosz segítséggel két kaukázusi terület, Dél-Oszétia és Abházia elszakadjon Grúziától, és valójában most sem Koszovót követeli vissza Szerbiának. Csupán a szerb többségű Észak-Koszovót. Ennek eszköze lehetne szerinte az ottani szerbek orosz állampolgársága.

Ami azt illeti, a dél-oszétiai és az abház lakosság tömegei is orosz állampolgárságot kaptak, mielőtt orosz katonai segítséggel elszakadtak Grúziától. Ezzel összefüggésben az észak-koszovói szerb nemzeti tanács elnöke már 2010 szeptemberében is felvetette az orosz állampolgárság tömeges felvételének lehetőségét. Milan Ivanovics arra hivatkozott, hogy Oroszország Dél-Oszétiában már bizonyította, határain túl is minden segítséget megad polgárainak.

Zatulin felháborodottan ír arról, hogy a NATO békefenntartó alakulatai lebontják a koszovói-szerb határ mentén emelt szerb barikádokat, és erőszakot alkalmaznak az ily módon tüntető koszovói szerbek ellen. Ráadásul Zatulin értékelése szerint a szerb vezetés gyakorlatilag magukra hagyta a koszovói szerbeket, mert ez a nyugati integráció feltétele, márpedig Tadics elnök és társai „már évekkel ezelőtt Nyugatra tolták át Szerbiát”. Vagyis a koszovói szerbek immár egyedül Oroszországtól remélhetnek védelmet.

Ezután a szerző felsorolja, milyen kötelékek fűzik össze a két népet, kezdve a közös ortodox vallástól és a török elleni felszabadító háború közös harcaitól egészen addig, hogy Putyin orosz elnök annak idején személyesen próbálta megmenteni Milosevics volt jugoszláv államelnököt „a hágai tervezett haláltól”.

A rossz hagyományok között említi viszont, hogy a jugoszláviai háborús bűnök felett ítélkező hágai bíróság, amely szerinte a szerbek megbüntetését tekinti feladatának, a korabeli orosz kormányzat jóváhagyásával jött létre az ENSZ égisze alatt.

Zatulin szerint ideje, hogy Oroszország egyértelmű külpolitikát folytasson. Ehhez elvi döntést kell hoznia arról, hogy külpolitikai prioritásnak tekinti-e a történelmi kapcsolatok ápolását és a pánszláv szolidaritást. Válasza nem kétséges: azt javasolja, hogy Oroszország haladéktalanul fogadja állampolgárai sorába az ezt kérvényező koszovói szerb tízezreket. Igaz, az állampolgársági törvény csak lassú eljárást tesz lehetővé. Erre Zatulinnak az a válasza, hogy amúgy is át kellene írni a törvényt, hogy a volt Szovjetunió országaiban élő oroszok tömegesen és könnyített eljárás keretében válhassanak orosz állampolgárrá.