„A kultúra pici lábacskákon halad előre, s ezeket idézőjelnek hívjuk” – olvassuk a Le Monde-ban Peter Sloterdijk filozófustól, a Karlsruhei Egyetem rektorától.

A cikk egy előadás kivonata, amelyet Sloterdijk a tudományos etika és a szellemi tulajdon összefüggéseiről rendezett konferencián tartott, az ügyben kínosan érintett Bayreuthi Egyetemen. (Ott szerzett ugyanis doktorátust Karl-Theodor zu Guttenberg, aki aztán a kereszténydemokrácia nagy ígérete lett és hadügyminiszterként szolgált Merkel kancellár-asszony kormányában, amikor 2011 januárjában kiderült róla, hogy a dolgozata enyhén szólva nem volt önálló munka eredménye.)

Sloterdijk azt írja, hogy az egyetem már réges-rég elvesztette ártatlanságát. A huszadik században a tudomány gyakran gonosz ügyek szolgálatába szegődött, és a plágium ügye már az utolsó védvonal, azt pedig nem szabad feladnia.

Igaz, az egyetemi plágium más természetű, mint a szokásos „szellemi kalózkodás”. Az utóbbi esetben ugyanis valaki a más tollával kíván ékeskedni, vagyis a nyilvánosság előtt lobogtatja a lopott holmit. Az egyetemen viszont olyan szövegek készülnek óriási tömegben, amelyek soha nem kerülnek sehová. A plagizátor ez esetben éppen, hogy nem feltűnni akar, hanem szeretne belesimulni az átrághatatlan szövegtenger szürkeségébe.

Az irodalmi mű feltételezi olvasóját, és az olvasó mintegy előhívja a benne megbúvó cselekményt és képeket. A szerző implicit útmutatásait követve, de saját értelmezése alapján hozza létre az önálló és egyedi interpretációt. Vagyis az irodalmi műnek az olvasó is részese.

Az egyetemi dolgozatnak, főleg a plagizált disszertációnak viszont a „nem olvasó” a részese. Sloterdijk tudomása szerint az egyetemi dolgozatok 88-89 százalékát abban a tudatban adja be a szerző, hogy vagy egyáltalán nem olvassa el senki, vagy ha mégis, hát csak részben. Ilyen körülmények között túlságosan nagy a kísértés, hogy az alkotó idegen elemeket is beleszőjön a műbe.

Ebből mindjárt a javallt ellenszerre is következtethetünk. Ha már a tudományos értekezések opponenseire nem számíthatunk, az olvasó-automatákat, a művek összehasonlítására képes számítógépes programokat kell továbbfejleszteni és mozgósítani. Az egyetem kapujára pedig ki kell írni: „Cave lectorem!” (Vigyázz, olvasó!). Ennek a jelmondatnak eredetije (Cave canem!) olyankor is felhívja a figyelmet a harapós kutyára, amikor nincs is kutya, vagy ha van, hát szelíd.