„Az evolúció elmélete ezúttal nem a vallás, hanem a baloldali liberális felfogás ellen intéz kihívást” – írja a Prospect magazinban Roger Scruton, a neves brit konzervatív filozófus.
A biológia számos olyan vonásunkról, amelyet kulturális eredetűnek gondoltunk, bebizonyította, hogy a genetikai örökség részei, vagyis nem változtathatók meg tetszés szerint. Csakhogy – figyelmeztet Scruton – ebben a tárgykörben nagyon veszedelmes szabadon latolgatni a lehetőségeket. Ami azt illeti, ő maga elég messzire merészkedik, mert mindjárt az eugenika példájával kezdi: a mesterséges biológiai szelekció valamikor nagyon tiszteletre méltó dolog volt, de a nácik annyira diszkreditálták, hogy mára tiltott területnek számít. Scruton rokonszenvvel említi a híres James Watson biológia professzort, akit 2007-ben azonnal elbocsátottak, miután azt mondta, hogy a fekete afrikaiak genetikai okokból érnek el alacsonyabb eredményeket az intelligenciahányados-teszteken, mint a fehér bőrűek. Larry Summers közgazdász sem járt sokkal jobban, amikor azt fejtegette, hogy a természet- és a műszaki tudományágak tanulmányozására alkalmasabb a férfiak agya, mint a nőké.
Scruton nem állítja, hogy bármelyiküknek igaza lett volna, de elveti azt az Amerikában meggyökerezett felfogást, amely szerint az etnikai csoportok és a nemek közötti különbségek mind társadalmi tényezőkre vezethetők vissza, éspedig elsősorban a hátrányos megkülönböztetésre. A filozófus szerint ezek nem tudományosan megalapozott megállapítások, hanem egy optimista világnézet alaptételei. Ha tehát valaki ezeket megbolygatja, akkor e világnézet köré épülő egész közösség fenyegetve érzi magát.
Scruton ezzel az eszmefuttatással három könyv ismertetését vezeti be, amelyek mind hellyel-közzel azonos tárgykörrel foglalkoznak. Az elemzés fő célpontja Jesse Prinz amerikai filozófus Az emberi természeten túl című műve már csak azért is, mert Prinz szerint az emberek közötti különbségekben a biológia csekély szerepet játszik. Az ezzel ellentétes állításokat tudományos aprólékossággal cáfolja, Scrutont mégsem győzi meg. Ő Steven Pinker harvardi pszichológiaprofesszornak hisz, aki 2002-ben kimutatta, hogy alapvető képességeink genetikailag meghatározottak, és csak ott vagyunk alakíthatóak, ahol az alakíthatóság evolúciós előnnyel jár. A nő és a férfi szerepe közötti különbség biológiai természete Scruton számára nem lehet kétséges. Számos evolúciós előnnyel jár, hogy az ember nem önálló életre képes magzatot hoz a világra, de hátrányai is vannak: a hosszas gondozás, a házépítés, a szervezett védelem. Scruton szerint nem kétséges, hogy evolúciós okokra vezethető vissza például a férfiak nagyobb agresszivitása.
Más kifogása is van azonban Prinz elméletével szemben. A kulturális sokféleség szemléletmódja először a német romantika idején jelentkezett. Akkor az európai megfigyelők nagy csodálattal tekintettek a gyarmatok népeinek kultúrájára. Ezzel szemben Prinz és a baloldali liberálisok csak a maguk életmódját tekintik elfogadhatónak, és azt akarják, hogy mindenki aszerint éljen.
A következő eszmefuttatás tárgya a hírneves népszerű tudományos szerző, Susan Greenfield farmakológus Én és te: az önazonosság neurológiája című könyve. Greenfield azokra a londoni kutatókra hivatkozik, akik azt mutatták ki, hogy a konzervatív felfogású embereknek az átlagosnál nagyobb az amygdalájuk, a mandulamagnak nevezett agyi területük, míg a liberális felfogásúak a nagyobb homloklebennyel tűnnek ki. Ez Scrutont arra a megállapításra indítja, hogy tetteinket és értékválasztásainkat sokszor olyan tényezők alakítják, amelyeknek nem is vagyunk tudatában.
Ezen az úton lép tovább a harmadik könyvet, David Eagleman neurológus Incognitóját ismertetve. Eagleman azt a kérdést teszi fel, mennyire vagyunk egyáltalán felelősek a tetteinkért, ha sokszor a biológiai örökségünk dönti el, mit teszünk. 1966-ban egy egészen józan életet élő férfi, Charles Whitman egy toronyépület tetejéről 13 embert lelőtt, 32-t pedig megsebesített. A rendőrök agyonlőtték, s a boncolás kiderítette, hogy agydaganata az amygdalára gyakorolt nyomást, s emiatt vált szokatlanul agresszívvá.
Eagleman úgy írja le énünket, mint egy kis alakot, amely a biológiailag meghatározott nagy elefánton lovagol, és azt hiszi, ő irányítja az elefántot. Scruton ezzel nem ért egyet. Az én nem különül el az „elefánttól”, és az „én”, a személyiség nem is csak biológiai meghatározottságú. Rajta számon lehet kérni a tetteit, és fel lehet tenni neki a kérdést: miért?
A személyiség igenis alakítható tehát, de Prinz ott követi el a hibát, hogy a biológia ellen hadakozik: ebben a harcban pedig csak vesztes lehet. Scruton inkább Hegel és Kant nyomán halad, akik megpróbálták megérteni az ember kettős természetét: a fizikait és a szellemit, vagy, ahogy Scruton írja, a biológiailag meghatározottat és a személyiséget.