„Az elveket, így a szólásszabadságot, nem szabad semmibe venni, csak azért, hogy egy közösségi lobbinak kedvében járjunk” – vonja le a tanulságot a határozatból Jean-Michel Demetz, a l’Express blogrovatában.

A szóban forgó közösség természetesen nem más, mint az örmény származású franciák nagyszámú csoportja: Demetz ugyanis határozottan állítja, hogy mind a kormányzó jobboldal, mind a baloldali ellenzék azért támogatta ezt a januárban hatályba helyezett törvényt, mert nem szívesen mondana le az örmények szavazatairól.

Mint a Metazin is beszámolt róla, a történeti igazságot kinyilvánító, és a másként vélekedőket büntetni rendelő parlamenttel szemben már jó három évvel ezelőtt is értelmiségi mozgalom szerveződött. Ennek hatására akadtak törvényhozók is, akik nem szavazták meg a törvényt, és amikor mégis hatályba lépett, az Alkotmánytanácshoz fordultak.

A „bölcsek”, ahogy a francia sajtóban nevezik az Alkotmánytanács tagjait, úgy döntöttek, hogy a törvényhozás történeti kérdésekben nem hozhat olyan döntést, amely kötelező az állampolgárokra nézve.

Mint Laurence Neuer a Le Point-ben kifejti, nem az a 2001-es törvény bizonyult alkotmányellenesnek, amelyben a francia Nemzetgyűlés kimondta, hogy 1915-ben népirtás zajlott le az akkori Törökország területén. Csakhogy ezt a törvényt a bölcsek deklaratív jellegűnek minősítették, olyan határozatnak, amely véleményt fejez ki. Márpedig egy véleménnyel szemben mindig szabadon állítható egy vagy több másik vélemény is, mármint a jól ismert korlátok között: ha tudniillik nem valósít meg egyéb bűncselekményt.

A Tanács tehát csak a 2012 januárjában elfogadott törvényt semmisítette meg, amely egy évi börtönbüntetéssel és 45000 eurós pénzbüntetéssel fenyegette azokat, akik tagadják vagy kisebbítik a törvényhozás által népirtásnak minősített cselekményeket.

A törvényhozás pedig egy másik népirtásról is alkotott törvényt, és bár ezt a témát a francia sajtó igen látványosan kerüli, természetesen felvetődik a kérdés, hogy akkor viszont a nácik által a zsidóság ellen elkövetett népirtást miért is nem szabad tagadni. Erre természetesen az Alkotmánytanács is gondolt, és úgy fogalmaz határozatában, hogy ha nem a francia törvényhozás, hanem nemzetközi bíróság minősített egy cselekménysort népirtásnak, akkor annak tagadását már megtilthatja és büntetheti a francia parlament.  A Le Point-nek nyilatkozó jogász ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a törökországi örmények annak idején nem tudtak nemzetközi bírósághoz fordulni, nem is volt még ilyen bíróság, tehát ügyükben nem születhetett hasonló döntés.

Törökország nagy örömmel fogadta a párizsi végzést, de megjegyzendő, hogy török földön viszont az büntetendő, ha valaki népirtásnak nevezi másfél millió (a török hatóságok szerint jóval kevesebb) örmény kegyetlen halálát. Demetz erről azt írja blogjában, hogy ez az ítélet hatásosan mutatja be a török vezetőknek a demokrácia előnyeit.