„Tényleg nincs különbség egy újszülött baba megölése és az abortusz között? Helyes-e egyáltalán, hogy megjelenhet egy tudományos dolgozat, amely szemlátomást az újszülöttek meggyilkolását szorgalmazza?” – teszi fel a kérdést Kenan Malik természettudós és filozófus.
A cikk apropója két olasz bioetikusnak, Alberto Guiblininek és Francesca Minervának a Journal of Medical Ethics szakfolyóiratban február végén publikált írása. A tanulmány azt igyekszik bizonyítani, hogy az újszülött csecsemők ugyanúgy nem tekinthetők emberi személynek, mint a magzat. Amiből szerintük az következik, hogy az abortusz lehetőségének kiterjesztése a szülés utánra még akkor sem etikátlan, ha „az újszülöttnek esélye van az elfogadható életre”. Elég, “ha veszélyeztetné a család jólétét”. Az ilyen eseteket Guiblini és Minerva szerint nem gyilkosságnak, sőt nem is eutanáziának, hanem inkább „születés utáni abortusznak” kellene hívni.
A felvetés valójában nem új. Michael Tooley egy 1972-ben megjelent tanulmányában már felvetette, hogy bizonyos körülmények fennállása esetén erkölcsi szempontból elfogadható az újszülöttek elpusztítása. Néhány évvel később Peter Singer filozófus az állati jogok védelmében kifejtette, hogy az állatkísérletek csak abban az esetben elfogadhatók, amennyiben a súlyos szellemi fogyatékkal élő embereken is szabad kísérletezni.
Az érvelés mindegyik esetben hasonló utilitárius elveket követ: ezek szerint az embert kognitív képességei miatt illetik meg bizonyos jogok. Mivel az újszülöttek öntudata és autonóm gondolkozása még nem alakult ki, valójában nem élik meg veszteségként, hogy nem folytathatják az életet.
Guiblini és Minerva tanulmánya nagy felháborodást váltott ki a hívők körében és a jobboldalon. A szerzők állítólag halálos fenyegetést is kaptak. A kritikusok szerint ugyanis valójában a csecsemőgyilkosság elfogadása mellett érvelnek, ami a náci eugenika szellemének felelevenítésével egyenértékű. Akadt persze olyan bioetikus is, aki kollégái eszmefuttatását továbbfűzve azt fejtegette, hogy kifejezetten helyes, ha a szülők a magzatelhajtás helyett a születés utáni abortuszt választják, hiszen így az újszülött szerveit beteg – és a szülők által megtartott – babák kapják meg.
Malik arra hívja fel a figyelmet, hogy Guiblini és Minerva furcsa módon ugyanarra az alapvetésre építik eszmefuttatásukat, mint az abortusz ellenzői. Mindkét tábor úgy véli, hogy az emberi méltóság tekintetében nem jelent vízválasztót a születés, és ezért a magzatot és az újszülöttet ugyanazok a jogok illetik meg.
Malik szerint azonban a születés aktusa erkölcsi szempontból is releváns. A napvilágot látott csecsemő ugyan még valóban nincs kognitív képességei birtokában, és nem képes önálló életre, ám az anya testén kívül van. Ezért nem indokolatlan a születéshez kötni az élet és az emberi méltóság kezdetét. (Malik szemérmesen hallgat arról, hogy az általa felvázolt álláspontból következik-e az abortusz jogának kiterjesztése a terhesség harmadik trimeszterére, ahogyan azt számos feminista szervezet a női önrendelkezés nevében követeli.)
A szerzők, reagálva a kritikákra, kifejtik, hogy csak egy elméleti gondolatkísérletet folytattak: egy filozófiai problémát igyekeztek körüljárni, és nem akarták azt sugallani, hogy legalizálni kell a születés utáni abortuszt. A kiadó azzal védekezett, hogy a durva kritikák és a fenyegetések az akadémiai szabadság és a liberális alapértékek elleni fanatikus támadások.
Malik szerint a vita hevessége éppen azt mutatja, hogy helyes volt a tanulmány publikálása, hiszen módot ad egy érzékeny és vitatott erkölcsi dilemma megvitatására.
Azt viszont határozottan cáfolja, hogy a szerzőket fel lehetne menteni a filozófiai vizsgálódás politikai következményei alól. A tanulmány valóban tudós közönségnek íródott, ám a szöveg egyértelművé teszi, hogy a szerzők a születés utáni abortusznak átcímkézett újszülöttgyilkosság legalizálása mellett érvelnek. Ez pedig aligha tekinthető pusztán akadémiai kérdésnek. Már csak azért sem, mert Hollandiában törvényes lehetőség van a passzív eutanázia alkalmazására súlyosan beteg újszülöttek esetében. Az erkölcsfilozófiai vizsgálódás éppen azért fontos, mert intellektuális, társadalmi és politikai tétje is van.
„A szólásszabadság híveinek tudomásul kell venniük, hogy felelősség terheli őket kijelentéseikért, különben a szabad szólás csak játszadozás lenne, és nem politikai illetve társadalmi szükséglet” – írja Malik, majd hozzáteszi, hogy jó lenne, ha az erkölcsfilozófusok erkölcsi felelősséget is vállalnának kijelentéseikért.