„Ha az olasz állam a német példát követve szabná meg az államigazgatás költségeit, egy csapásra évi ötmilliárd eurót takaríthatna meg” – olvassuk Sergio Rizzótól a Corriere della Serában.

Ami persze nagy összeg, de Rizzo nem említi, hogy egytizedét sem teszi ki az olasz államháztartás évi hiányának. És még ez sem megy könnyen. A német kormány által szorgalmazott spórolást szolgálta volna az a terv, hogy a területi igazgatás rendszeréből kiveszik a közbülső elemet, a nagyobb települések köré szerveződő megyéket. Maradtak volna a sok ágazatban, például az idegenforgalomban nagy autonómiát élvező tartományok, illetve a települések. A Mario Monti vezette szakértői kormány azonban e tervével nagy ellenállásba ütközött, visszakozott tehát, és közölte, hogy beéri a megyék számának csökkentésével, továbbá egyes községi önkormányzatok összevonásával. Mire azonban a terv a parlament elé került, már egyszerű átszervezést tartalmazott, és azt sem a törvényhozás szabja majd meg, hanem a helyi önkormányzatok. Vagyis maguk a megyék. „Ez olyan, mintha a kappanra bíznák a karácsonyi ebéd menüjét” – kesereg Rizzo.

Van magyarázat is a történtekre, és ez úgy hangzik, hogy az olaszok nagy önfeláldozásra és hatalmas áldozatokra képesek, amikor nagy a baj. Például a Ferrara környékét sújtó idei földrengés után. Ugyanígy, valahányszor az olasz állampapírokra számított csődkockázati felár, a CDS (vagy ahogy a kamatfelárat Olaszországban hívják, a „spread”) veszedelmes magasságokba szökken, a politikusok azon nyomban látványos lépésekre hajlandók. Még a hatalmat is átadták Monti szakértői kormányának. Amint azonban valamilyen jó hír hatására a csődkockázati felár csökken, máris megkönnyebbülnek, és szabotálni kezdik a fájdalmas változásokat, amelyek hosszú távon fenntarthatóvá tennék az állami költségvetést. Végeredményben az a helyzet, hogy a „spread” ma, a reformer Monti kormányzása idején ugyanakkora, mint Berlusconi kormányzása alatt volt, és ennek okát Rizzo szerint botorság külföldön keresni. Pedig az olasz politikusok ott keresik. Arra hivatkoznak, hogy Angela Merkel német kancellárban nincs elég együttérzés, hogy a hitelminősítők sokkal alacsonyabb kategóriába sorolják az olasz állampapírokat, mint amit az olasz gazdaság állapota indokolna.

Olaszországnak csakugyan szüksége van arra, hogy állampapírjait alacsonyabb kamatokkal tudja értékesíteni, s ez összeurópai segítség nélkül nem megy. Rizzo arra figyelmeztet azonban, hogy ennek a segítségnek akkor van értelme, ha Olaszország közben „elvégzi a maga házi feladatát”.