„Az Ázsiában parázsló politikai feszültségek rácáfolnak a bevett politológiai tételekre” – olvassuk a New York-i City Journalben Guy Sorman francia egyetemi tanártól, aki gyakran közöl elemzéseket francia és amerikai lapokban.

Európában a második világháború után abból indultak ki az integráció atyái, hogy ha egyszer az egymással hagyományosan hadakozó országok gazdasága ezer szállal kapcsolódik majd össze, akkor a háború értelmét veszíti. A német–francia kapcsolatok alakulása igazolni látszott e tételt, Ázsiában azonban ellenállóbbnak bizonyulnak a nacionalista érzelmek, olyannyira, hogy az államközi kapcsolatokban is kendőzetlenül érvényesülnek.

Dél-Korea és Japán között napi politikai torzsalkodások zajlanak egy lakatlan sziget körül. Dokdo (japánul Takesima) a dél-koreai hivatalosságok szerint a japán imperializmus továbbélésének példája. Szöulban ezzel összefüggésben teljesen alaptalanul azzal vádolják Japánt, hogy nukleáris fegyverkezésre készül, és a dél-koreai konzervatívok odáig mentek, hogy elnökválasztási programjukba iktatták az atomfegyver megszerzését.

Nem sokban különbözik ettől a Szenkaku-szigetek (kínaiul Diaodzsuin) esete. Japán közigazgatás alatt állnak, s egy japán család tulajdonát képezik. Kína azonban igényt tart rájuk, hadihajói rendszeresen kihívóan járőröznek a partok mentén, és zaklatják a japán halászhajókat. 2010-ben neki is ütköztek az egyiknek, s Japán válaszul azt tervezi, hogy állami tulajdonba veszi a szigeteket.

A jóval délebbre fekvő Spatley-szigetekre egy egész sor állam tart igényt, s a jelek szerint többségük, nevezetesen Japán, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Tajvan, Malajzia és India összefogásra készül Kínával szemben. Éspedig – Kína legnagyobb bosszúságára – az amerikaiak támogatásával. Amióta tavaly Washington a Távol-Keletre helyezte át az amerikai külpolitika súlypontját, a VII. amerikai flotta rendszeresen járőröz a térségben, kifejezetten a kereskedelmi útvonalak biztonságának szavatolása jegyében.

A Spatley-szigetek esete annyiban hasonlít az előző kettőre, hogy a tét aligha lehet gazdasági. Mindegyik érdekelt állam szemében sokkal inkább szimbolikus jelentősége van annak, hogy fenntartsa területi igényeit. Érdekes módon azonban ez esetben Tajvan szemben áll Kínával. Ám a Szenkaku-szigetek ügyében Kínával ért egyet. Ugyanígy Dél-Korea is maga mögött tudhatja Észak-Korea támogatását Dokdu ügyében. Ami mindjárt arra is rávilágít, hogy nemcsak az egyre szorosabb kereskedelmi kapcsolatok nem küszöbölték ki a nacionalizmust a kínai-japán-koreai-vietnami kapcsolatokból, hanem a demokrácia sem. A demokratikus Dél-Korea a kommunista Északkal fog össze, Kína Tajvannal, viszont a szintén kommunista Vietnamban Kína ellen szövetségesre lelnek demokratikus berendezkedésű országok. „Ázsiában sem a gazdaság, sem a demokrácia nem bír a nacionalista hevülettel” –­ vonja le a következtetést Sorman.