„A jó élet materiális feltételei már adottak, legalábbis a fejlett világban. A gazdasági növekedés vak hajhászása miatt azonban mégis elérhetetlen a jó élet. Ebben a helyzetben a politikának és a közös cselekvésnek kellene olyan gazdasági szerkezetet létrehoznia, amely a jó élet összetevőit (egészség, tisztelet, barátság, kikapcsolódás, stb.) mindenki számára elérhetővé teszi” – olvassuk a Prospect magazinban a Metazinból is ismert Robert Skidelsky közgazdász, szociáldemokratából konzervatívvá lett politikus és fia, Edward Skidelsky filozófus esszéjét, amely a szerzők nemrég megjelent Mennyi az elég? A pénz és a jó élet című kötetét foglalja össze.
John Maynard Keynes már 1930-ban, a gazdasági válság kellős közepén úgy számolt, hogy 2030-ra a gazdasági fejlődésnek és a gépesítésnek köszönhetően a munkahét mindössze 15 órás lesz. A felszabadult időt persze nem lustálkodásra, hanem önmegvalósításra és kiteljesedésre fordíthatjuk – vagyis az arisztotelészi jó élet keresésére.
A gazdasági növekedés időarányosan nagyjából megfelel Keynes előrejelzésének, amely szerint már most is csak heti 20 órát kellene dolgoznunk, amitől igen messze vagyunk. A két Skidelsky szerint ennek oka elsősorban az, hogy a szabad versenyes kapitalizmusban kizárólag a munkaadók érdekei határozzák meg a termelési viszonyokat. A nyolcvanas évek reagani és thatcheri neoliberális gazdaságpolitikai fordulatának köszönhetően a gazdagok és a szegények közötti szakadék egyre mélyül. A kapitalizmus elszakadt etikai gyökereitől, és már nem a széleskörű jólétet szolgálja. A termelékenység növekedésének gyümölcsét lényegében csak a tehetősek élvezik. A dolgozók pedig a létfenntartáshoz szükséges javak megszerzése érdekében arra kényszerülnek, hogy heti 15 óránál jóval többet dolgozzanak, és ezáltal kevés szabadidejüket konzumidiotizmussal töltsék, vagyis maguk is a jó élettel azonosítsák a materiális javakat.
A szerzők ezért azt javasolják, hogy az állam mindenkinek biztosítson garantált jövedelmet és a forgalmi adó növelésével segítse elő, hogy mindenkinek lehetősége legyen a jó élet megteremtésére.
A jó élet eszményének akár állami segítséggel való feltámasztása nemcsak a konzervatívok, hanem a szociáldemokraták számára is vonzó lehet. Az állami beavatkozást elvi okokból ellenző libertáriusok azonban aligha értenének vele egyet. Richard Posner szövetségi bíró arra mutat rá, hogy ha mindenki csak napi 3 órát dolgozik, akkor aligha lesz színvonalas és építő kikapcsolódási lehetőség – hiszen például a színészek munkaideje is csökken. Arról nem is szólva, hogy az emberek többsége bizonyára nem szellemi fejlődésre fordítaná a felszabaduló időt. Ahogyan a hagyományos dekadens arisztokraták, inkább focimeccsre és kaszinóba járna, mint kiállításra és felolvasóestre, szívesebben halászna és vadászna, mint hogy kritikát írjon vagy hegedülni tanuljon. És akkor még nem beszéltünk a honvédelem kérdéséről, vagy arról, hogy mi lesz a tűzoltósággal és az orvosi ügyelettel – teszi hozzá Posner. És ki fogja tanítani a gyerekeket, ki takarítja a lakást? – folytatja a kérdések özönét John Quiggin ausztrál közgazdász.
Skidelskyéknek persze erre is lenne ötletük. Természetesen úgy gondolják, hogy az államnak mindenekelőtt a megfelelő szellemiségre, az erényes és értékes életre kell nevelnie az állampolgárokat, hogy képesek legyenek megfelelően használni szabadidejüket.
Ez azonban – veti ellen Karen Horn német közgazdász a Standpoint magazinban – nem más, mint a baloldali paternalista dadusállam szakállas víziója. E nézet szerint a felvilágosult értelmiségnek joga, sőt kötelessége a helyes világnézetre és ízlésre oktatni a népet, a piacokat pedig meg kell regulázni a morál nevében. „A mérsékelt antikapitalizmus valójában kvázi-vallásos világnézetet takar”, a jó élet eltékozlásáról prédikáló „önjelölt messiásként” fellépő értelmiség csak a saját értékeit akarja ráerőltetni a társadalomra – figyelmeztet Horn.