„Képzeljünk el egy olyan társadalmat, amely elég gazdag ahhoz, hogy egyre kevesebben dolgozzanak. Egy társadalmat, ahol mindenkinek van elég szabadideje, ahol részmunkaidős foglalkoztatás váltja fel a teljes munkaidejű foglalkoztatást, és ahol annak ellenére nő az életszínvonal, hogy sokan egyáltalán nem dolgoznak. [...] Nem, mindez nem az elrugaszkodott marxi utópia. Hanem a 21. századi Amerika realitása” − írja Ross Douthat konzervatív publicista a New York Timesban.

Mint arról a Metazin is beszámolt, az elmúlt évtizedekben a fejlett világban a technikai fejlődés hatására csökken a munkával eltöltött órák száma. Ám hiába nő a termelékenység, az egyenlőtlenség fokozódása miatt a munkából kiszorulók továbbra is nélkülöznek. Igaz, az amerikaiak (és a kelet-európaiak) továbbra is többet dolgoznak, mint a nyugat-európai jóléti államok polgárai, ám a munkanélküliek aránya a gazdasági válság óta emelkedik.

A baloldalon sokan egyáltalán nem bánnák, ha még kevesebben és még kevesebbet dolgoznánk. Ez nemcsak a fenntarthatóság szempontjából lenne előnyös, hanem végre időt szakíthatnánk a kreatív önmegvalósításra és a jó életre.

A konzervatív Douthat azonban nem lelkesedik a marxista utópiáért. Elismeri, hogy Amerika elég gazdag ahhoz, hogy segélyezze az állás nélkül maradó többnyire kétkezi munkásokat. A munkanélküliséget azonban nemcsak gazdasági szempontok alapján kell értékelni − véli Douthat. A munkanélküliek nemcsak a tisztes megélhetés lehetőségét veszítik el, hanem a közösséghez tartozást is. A többség számára a munkahely jelenti a társaságot, az állás nélkül maradók társadalmi kapcsolatai elsorvadnak, ami elszigetelődéshez vezet: a munkanélküliek kevesebbet járnak templomba és baráti társaságba is. A segélyezetteknek ráadásul az önbecsülése is sérül. Mindez egyenes út az antiszociális attitűdök kialakulásához, ami pedig a társadalom általános lezülléséhez vezethet − figyelmeztet Douthat. Hozzátehetnénk, hogy egyes kutatások szerint a munkanélküliség az etnikai szegregációt is erősíti: a jóléti állam nem ösztönzi munkára a bevándorló és a nemzeti kisebbségek tagjait, akik így elszigetelődnek a többségi társadalomtól.

A konzervatív szerző minden bizonnyal nagyon meglepődne, ha rádöbbenne, hogy a baloldali felfogások ellenében megfogalmazott elmélete nem is áll olyan távol a marxi nézettől, amely nem a munkát, hanem az emberi közösségtől elidegenítő, kapitalista kizsákmányoláson alapuló munkát bírálta.