„Ha az emberi jogok valuta lenne, meredeken zuhanna az árfolyama. A nemzetközi szervezetek által az elmúlt évtizedekben elfogadott egyezmények illetve nem kötelező erejű nemzetközi ajánlások özöne elértékteleníti az emberi jogokat” – olvassuk a Foreign Affairsben. A cikk szerzői Jacob Mchangama és Guglielmo Verdirame, a nemzetközi emberi jogok káros elterjedését kutató Freedom Rights Project alapítói.
Az emberi jogok a második világháború után az emberi méltósággal kapcsolatos legáltalánosabb szabadságjogokra korlátozódtak. Az elmúlt években azonban egyre tovább szaporodtak: a szerzők számításai szerint az ENSZ és az Európa Tanács összesen 64 emberi jogi dokumentuma 1377 különböző emberi jogi norma betartását írja elő, nem is beszélve az ENSZ ajánlásainak százairól.
Az emberi jogok elszaporodásának egyik oka az emberi jogi szervezetek jó szándékú lobbitevékenysége. De legalább ekkora a szerepe az autoritárius államok taktikájának, amely újabb és újabb emberi jogok elismerésével igyekszik elterelni a figyelmet az alapvető jogok megsértéséről – vélik a szerzők. Az alapvető polgári és politikai jogok tekintetében elmarasztalható országok előszeretettel szállnak síkra a harmadik generációs emberi jogok mellett. A diktatórikus rezsimek támogatják a generációk közötti igazságosság, a nemzeti önrendelkezés, a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés jogát, az információszabadságot és a kulturális jogokat. Ellentétben a hagyományos megközelítéssel, az egyéni jogok ellenében kollektív jogokat ismernének el emberi jogként. Júniusban például Kuba javaslatára az ENSZ autoritárius államok által uralt Emberi Jogi Tanácsa ajánlást fogadott el a nemzetközi szolidaritáshoz (vagyis a nemzetközi segélyekhez) illetve a békéhez való emberi jogról. Az Emberi Jogi Tanács az iszlám országok kezdeményezésére több mint egy évtizeden át ontotta az istenkáromlást az emberi jogokkal ellentétesnek ítélő állásfoglalásokat, és szorgalmazta a blaszfémia elleni nemzetközi fellépést.
Az emberi jogok felhígításának célja nyilvánvaló – írja Mchangama és Verdirame. „Hovatovább a fejlesztési segélyek csökkentése is éppolyan emberi jogi vétségnek lesz nevezhető, mint az Észak-Koreában alkalmazott kínzások.”
A szerzők arra azonban nem adnak útmutatást, hogy kellene-e tenni az emberi jogok elszaporodása ellen, és ha igen, mit. Nem csoda, hiszen ez a kérdés a huszadik század második felének legnagyobb politikai filozófusai körében is nagy vitát váltott ki. Többen – egyebek között John Rawls és Joseph Raz – a humanitárius intervenció lehetőségével igyekeztek megkülönböztetni az alapvető emberi jogokat az egyéb emberi jogoktól. Ezen megközelítés szerint az tekinthető alapvető emberi jognak, aminek érvényesítése akár a nemzeti szuverenitást korlátozó, és erőszakot alkalmazó humanitárius intervenció révén is legitim. A baj csak az, hogy egyáltalán nem egyértelmű, mely jogsértések esetében tekinthető morális értelemben elfogadhatónak a katonai beavatkozás. Mint arról a Metazin is beszámolt, egyes értelmezések szerint a környezetvédelmi katasztrófák, sőt akár egy állatfaj kihalásának veszélye is indokul szolgálhat humanitárius intervencióra.