„Az amerikai középbal magasan képzett képviselői előszeretettel képzelnek neandervölgyi előembernek mindenkit, aki nem ért velük egyet” ­– írja a „radikális középutas” Michael Lind, a New America Foundation agytröszt egyik alapítója a Salonban annak kapcsán, hogy a progresszívek nem értik, miféle erő uralja napjainkban a Republikánus Pártot, s miért bénította meg a szövetségi kormányt.

A szövetségi pénzügyek miatt bekövetkezett őszi patthelyzet arra a hagyományos obstrukcióra emlékezteti Lindet, amellyel a déli szenátorok és képviselők éltek csoportosan, valahányszor meg akarták akadályozni valamilyen progresszív reform elfogadását. De e formai hasonlóságon kívül tartalmi azonosságokat is felfedezni vél.

A „kommentariátus” hajlamos azt képzelni, hogy a Teadélután mozgalom egyszerűen jobboldali szélsőség, s ugyanazon az egyenesen helyezkedik el, amelyen a szélsőbaloldaltól a centristákon át a szélsőjobboldalig mindenki. Lind szerint azonban e mozgalmak és szervezetek nem helyezhetők el egyetlen dimenzióban. Nem pusztán az ideológiájuk határozza meg őket ugyanis, hanem számos más tényező is: tagjaik társadalomban elfoglalt helye, foglalkozása, kora, etnikai hovatartozása, lakóhelye, és így tovább. Ugyanilyen téves hiedelem az is, hogy a Teadélután populista mozgalom. Aktivistái ugyanis jellemzően jobb módúak az átlagos amerikainál. A fehér bőrű munkásosztály jelentős része szavaz rájuk, az igaz, de hiszen szavazott az egykori rabszolgatartókra is. Lind inkább ezek utódainak tekinti őket, mintsem valamiféle munkásmozgalom képviselőinek. Rossz úton járnak „a haladó sznobok” akkor is, amikor azzal áltatják magukat, hogy a Teadélutánosok irracionálisak és tudatlanok. Régi rossz szokásuk, hogy „neandervölgyi előembernek” képzelnek mindenkit, aki nem ért velük egyet. A Teadélután azonban más sikeres politikai mozgalmakhoz hasonlóan harvardi diplomásokat is fel tud mutatni, vezetői többnyire magasan képzett értelmiségiek, tagjainak pedig mind a jövedelme, mind az iskolai végzettsége magasabb az átlagnál.

Lind statisztikákat elemezve megállapítja, hogy a déli fehér bőrű választópolgárok 47,1 százaléka támogatja a Teadélutánt, s arra a következtetésre jut, hogy a mozgalom identitásában ez a társadalmi bázis a legmeghatározóbb elem. A déli elitek és középrétegek ősi bizalmatlansággal viseltetnek a szövetségi állammal szemben, s a Teadélután ezt a tömeges ellenszenvet juttatja kifejezésre.

A történelem úgy alakult, hogy a déli eliteket minduntalan a szövetségi állam szorította rá privilégiumaik feladására, de ők ellenálltak, és egészen az 1960-as évek polgárjogi reformjaiig Nyugat-Európánál nagyobb összefüggő területen őrizték meg uralkodó pozícióikat. Ennek eszközei igen változatosak voltak: ezt szolgálta a faji elkülönítés, ennek érdekében akadályozták a választójog gyakorlásában – például szövegértési tesztekkel – a szegényebbeket, elsősorban de nem kizárólag a színes bőrűeket, s ennek érdekében léptek fel egységes tömbben a washingtoni törvényhozás szavazásain. A liberális reformok ellenérzést váltottak ki a fehér munkásosztály demokrata érzelmű rétegeiben, és ez évtizedekre visszahozta a hatalomba a republikánusokat, de a demográfiai változások aláásták a republikánus dominanciát, és ma már a konzervatívok nem szerezhetnek többséget Amerikában, ha nem tesznek szert új támogató rétegekre a feketék és a latinók soraiban. Kivéve, ha megpróbálják távol tartani ez utóbbi két csoport minél több tagját a szavazófülkéktől. Ennek is a szövetségi államban látják az egyik legfőbb akadályát, ezért küzdenek a szövetségi hatáskörök leépítéséért és a segélyprogramok fölötti döntés decentralizálásáért.

A polgárháború azért tört ki, mert a Dél el akart szakadni, mivelhogy Abraham Lincoln elnökké választása után napirendre került a rabszolgaság felszámolása. Most Barack Obama elnöksége váltott ki hasonló riadalmat, s a déli fehér elit jól felépített stratégiával igyekszik megtartani privilegizált helyzetét. „Tudják, mit akarnak, és van tervük” –­ írja Lind, s így folytatja: „Ellenfeleikről ugyanezt alighanem túlzás lenne elmondani.”