„A társadalmi emlékezet jelszavával többnyire olyan emberek lépnek fel, akik azt szeretnék, hogy egyes mítoszok örökké fennmaradjanak, a régi gyűlölködés tovább tartson, és legyen igazolt ok a konfliktusokra” – írja a Times irodalmi mellékletében Felipe Fernández-Armesto, az Indiana állambeli Notre Dame katolikus egyetem történészprofesszora.

Cikkében Jeremy Treglown warwicki irodalomprofesszornak a spanyol kultúráról és történelmi emlékezetről szóló könyvét méltatja, de a szöveg nagyrészt azokat a baloldali aktivistákat bírálja, akik – mint a Metazinban is olvasható volt – ma is folytatják a polgárháborút. Ő is támogatja a múlt teljes feltárását: „Tudni akarjuk, hol vannak a tömegsírok, kik voltak a lágerek őrei, a kínzások tettesei, a védtelen nők megerőszakolói, tudni akarjuk az áldozatok nevét.”

Csakhogy „a világban a történelem birtoklásáért dúló háborúk közül egy sem oly heves, mint a spanyolországi”. Pedig, bármily meglepő is, a Franco tábornok iránti nosztalgia a demokrácia minden nehézsége ellenére mindmáig jelentéktelen politikai tényező. Nem úgy a „történelmi igazságtétel” igénye. A polgárháború és a rá következő kegyetlen megtorlás máig fájó sebeket ejtett. A hetvenes évek közepén békés úton jött létre a demokrácia, és azzal kezdődött, hogy amnesztiát hirdettek a korábban elkövetett politikai színezetű bűncselekményekre. Ennek felelt meg a kimondatlan „felejtési paktum”: a polgárháborús felek utódainak együtt kell ülniük a törvényhozásban. A baloldal még a nyolcvanas és a kilencvenes években is tartózkodott mind a múlt bűnöseinek üldözésétől, mind emlékük szidalmazásától. A diktatúrát minden demokrata elítélte, de a régi emlékműveket nem bántották, emlékeztessenek csak a múltra.

Mára mindez megváltozott: ismét két, egymás szavát sem értő Spanyolország áll szemben egymással. Pedig ahogy Treglown is bemutatja könyvében, a köztársaság halottai éppúgy tiszteletet érdemelnek, mint a nacionalista fél polgárháborús mártírjai. Erkölcsileg Fernández-Armesto nem lát előrelépést abban, ha egy nacionalista tábornok utcanév tábláját leveszik és helyette egy ETA-párti szereplőről nevezik el az utcát. Treglown elnéző derűvel ír az utcanévtábla cserék körüli küzdelmekről, és azokról a harcokról, amelyek egy-egy irattár vezetőjének kinevezése körül zajlottak, nem beszélve a hivatalos életrajzok körüli csetepatékról. S közben nem feledkezik meg arról, hogy mindezek mögött szívbemarkoló egyéni tragédiák húzódnak meg, amelyek máig táplálják a kölcsönös haragot. Fernández-Armesto örömmel állapítja meg, hogy a brit irodalomtudós elmarasztalja a baloldalt, amiért választási előnyök reményében éleszti a „történelmi igazságtétel” tüzét, de magát a múltfeltárást nem ítéli el.

Maga Fernández-Armesto is fontosnak tartja, hogy a kivégzettek leszármazottai fel akarják kutatni a polgárháborúban elesett és a megtorlás áldozatául esett rokonaik maradványait. „Egyértelmű, hogy gyalázatos volt kitörölni a legyőzöttek emlékét.” Csakhogy mára a történelmi emlékezet-kampány „az elszámolás áldozatául esett”. Akik az áldozatok maradványait kihantolják, az emlékműveket meggyalázzák, a levéltárakat új kézbe adják, az utcákat átkeresztelik, azok a mítoszok helyébe más mítoszokat állítanak. „Mennybemenesztéssel démonizálást, démonizálással mennybemenesztést állítanak szembe.”

Azért – mint Treglown is bemutatja – a spanyol művészet és irodalom számos nagy hatású alkotója mutatja meg a történelmet a maga igaz, bonyolult valóságában, és Fernández-Armesto nem adta fel a reményt, hogy egyszer a történelem tárgyilagos feltárására és bemutatására törekvő intézet jön majd létre, például az Elesettek Völgyében, „ahol egyre üresebben konganak a Franco tábornok sírját övező jelképes emlékterek”.