„Alain Finkielkraut, árulja el, pontosan meddig terjed egy olyan író iránti lelkesedése, aki hivatalosan közölte, mennyire rajong a Nemzeti Front elnökéért” – olvassuk a Le Monde-ban Jean Birnbaum könyvkritikáját a filozófus legújabb könyvéről, a Szerencsétlen identitásról.

A szóban forgó író nem más, mint Renaud Camus, akinek a tömeges bevándorlás hátrányait ecsetelő Nagy csere című művéből Finkielkraut egyetértőleg idézi a következő mondatot: „Kultúrám és civilizációm helyszínein egy másik kultúrában és civilizációban járok.” A Metazin legutóbb 2009-ben számolt be a híres francia „új filozófus” gondolatairól, és Finkielkraut már akkor is a nemzet szétporladásától tartott: azt fejtegette, hogy ha a nagyszámú bevándorló nem kívánja átvenni a hagyományt és nem akar integrálódni, akkor a nemzetnek előbb-utóbb vége. Ezúttal is ugyanezt boncolgatja, de az egész kontinens történetében keresi a magyarázatot. A Hitler utáni Európa úgy akarta „legyűrni önnön démonjait”, hogy a mások iránti romantikus odaadásba menekült, vagyis mindenki másnak tisztelettel adózott, de önmagának nem. Közben elvesztette egyetemes igényét, mintha az európaiságnak nem is lenne mondanivalója a világ számára. Ez odáig fajult, hogy az európai elitek „dicsőítik a másságot, viszont kiátkozzák, aki a következményeit is látja”. Birnbaum ebben veszedelmes fordulatot lát. Odáig hajlandó volt követni Finkielkrautot, ameddig a filozófus a mindenhol rasszistákat látó baloldalt ostorozta. Csakhogy most már provokatívan maga is a rassz szót használja, pedig, mint hozzáfűzi, tisztában van vele, hogy a tűzzel játszik.

Birnbaumnál is keményebben bírálja Finkielkrautot Frédéric Martel a Slate webmagazin francia kiadásában. Mondjuk meg nyíltan – írja –­, hogy ez az esszé a bevándorlás ellen szól, mivelhogy a demográfiai változások véget vetnek a francia társadalom egyneműségének, és ezt Finkielkraut nagy veszteségnek tartja. Most történik meg első ízben, idézi a filozófustól, hogy a befogadott nem hajlandó elfogadni a befogadót, nem ismeri el, hogy az utóbbi testesíti meg a befogadó országot. (Finkielkraut tényleg ezt írja: fölemlíti például, hogy az ő holokauszt-túlélő bevándorló szülei sohasem mondták volna a tősgyökeres franciáknak, hogy ők maguk is ugyanolyan franciák.) Ennek okát abban látja, hogy a munkavállaló bevándorlást a családos bevándorlás váltotta fel, emiatt vesztette el kulturálisminta-szerepét a tősgyökeres francia lakosság. Mindez Martel szemében azt jelenti, hogy a filozófus a fehér ember felsőbbrendűségének elveszett mítoszát siratja. A recenzens elismeri, hogy Franciaországban ma sokan tartanak a jövőtől, és Finkielkraut gondolatai sok-sok ember szorongásának adnak hangot. Azt nem gondolja éppen, amit Birnbaum sejtet, hogy Finkielkraut már-már a Nemzeti Front rajongója lenne, de felteszi a szónoki kérdést, hogy ilyen esetben vajon táplálni kell-e a szorongást és az indulatokat, vagy éppen csitítani. Végkövetkeztetése pedig az, hogy bármilyen nagyra tartotta is régebben Finkielkrautot, most fel kell vennie a harcot a nézeteivel szemben.

Maga a szerző a Der Spiegel munkatársainak kérdéseire válaszolva veszi védelmébe álláspontját a bírálatokkal szemben. A multikulturalizmus – fejtegeti – nem kulturális sokszínűséget hozott, nem a kultúrák összeolvadását, hanem párhuzamosan egymás mellett élő és egymást minimum bizalmatlanul méregető társadalmakat. A baloldal nem veszi tudomásul, hogy civilizációk háborújáról van szó, és azt képzeli, hogy csupán szociális kérdéssel állunk szemben, így viszont a problémák nem megoldhatók, s emiatt az emberek szorongásaira csak a szélsőjobboldalnak van érdemleges válasza. A Nemzeti Frontra azonban Finkielkraut sohasem szavazna, mert a szélsőjobboldali párt az emberek alantas ösztöneire és a gyűlöletre játszik.