„A vasvillások mozgalma a korai fasizmusra emlékeztet” – írja Alessandro da Rold a Linkiesta című tényfeltáró weboldalon.

Nem is saját felismerése ez, hanem a milánói szélsőjobboldal vezérétől, Roberto Jonghi Lavarinitől idézi, aki arra emlékeztetett, hogy 1919-ben Mussolini mozgalmának még nem volt egyértelmű jobboldali színezete: részt vettek benne szocialisták, mint Mussolini maga, szakszervezeti aktivisták, mindenféle rendű és rangú elégedetlenek. Da Rold fél oldalon át sorolja, hányféle elégedetlen kisvállalkozóból és miféle politikai szervezetek tagjaiból verbuválódott a Vasvillások mozgalma: egykamionos szállítási vállalkozókból, neofasiszta ideológusokból és baloldali ifjúsági házak közönségéből, a legkülönbözőbb parlamenti pártok kiábrándult tagjaiból, szakszervezeti aktivistákból, adózásellenes mozgalmak tagjaiból, venetói szakadárokból, bevándorlókból és bevándorló ellenes futballhuligánokból. Olaszország-szerte tartott „városfoglalásaik” némelyikén könyvet égettek, másutt bábukon kivégzéseket mutattak be. Da Rold végül Angelino Alfano jobboldali belügyminisztert idézi, aki arról számolt be, hogy a titkosszolgálatoktól közelebbről meg nem jelölt tartalmú információkat kapott a mozgalomról, és „tudni fogja, mit tegyen, ha tagjai túlzásokra ragadtatják magukat”.

Közben a mozgalom vezérei elhatárolódtak a szóvivőtől, aki egy lapinterjúban azt mondta, hogy Olaszország a bankárok túsza, és hozzátette, hogy bár ezt a kérdést még nem tanulmányozta, a bankárok között sok a zsidó. A hagyományos szélsőséges mozgalmak tömeghiányban szenvednek, és természetes, hogy igyekeznek maguk mellé állítani a spontán szerveződéseket. Így történt most is, amikor a Vasvillások római tüntetést hirdettek december 18-ára. A Metazinban is szó volt már a Pound Ház körül szerveződő újfasiszta mozgalomról, amely most bejelentette, hogy ott lesz a tüntetésen. Erre a mérsékelt vasvillás vezetők lemondták a rendezvényt, a náluk radikálisabb Danilo Cavani, egy eladósodott, de Jaguáron közlekedő gyümölcstermesztő viszont nem tartott velük, ezért kizárták. Végül a római tüntetésen alig háromezren vettek részt, köztük neofasiszták is.

A torinói La Stampában Michele Brambilla arra hívja fel a figyelmet, hogy Olaszországban emberemlékezet óta nem volt nyomortüntetés-sorozat. A legutóbbi nagy tiltakozássorozat, az 1968-as egyenesen a fogyasztói társadalom ellen irányult. Akkoriban az a mondás járta, hogy a forradalmak az utcán kezdődnek, és a vacsoraasztalnál végződnek. De mi van, ha az asztal üres? Igaz, egyelőre a résztvevők többsége még a saját lakásában él, még nem kényszerült koldusbotra, de a leghatározottabban ez a veszély fenyegeti. Olaszországban az alkalmazottakat munkanélküliség esetén védelemben részesíti a törvény, a vállalkozókat nem. Márpedig Itália a kis- és középvállalkozások hazája. Ezek az emberek a család vagyonát hordják be a vállalkozásba válság esetén, amíg a vagyon tart. Most évek óta fogy, mert a válságnak máig nincs vége. A baloldal mindig is a munkások és az alkalmazottak képviseletét vállalta, a kisvállalkozóra viszont gyanakodva tekintett, afféle megrögzött adócsalót látott benne. A vasvillások nem dicsekszenek ezzel, de sokatmondó, hogy az adóhatóságban látják a fő ellenséget. Elegen vannak, és ha nem változik semmi, az újságok hiába írják majd, hogy nem jó dolog az erőszak.